Bevezetés

From The Spaghetti Western Database
Jump to: navigation, search

Köszöntünk a KEZDŐK SPAGETTIWESTERN KALAUZA bevezető oldalon! Ha csak most ismerkedsz a műfajjal és elveszve érzed magad a rengeteg filmcím és nyomasztóan soknak tűnő információ között, kezdd itt a böngészést!

Sidebar27.jpg

Sidebar8.jpg

Sidebar14.jpg

Sidebar3b.jpg

Sidebar19.jpg

Sidebar5.jpg

Sidebar11.jpg

Sidebar18.jpg

Sidebar2.jpg

Sidebar10.jpg

Sidebar9.jpg

Sidebar1.jpg

Mi a spagettiwestern?

A legtöbben úgy vélik, a zsáner felvirágzása Sergio Leone Egy maréknyi dollárért (Per un pugno di dollari, 1964) című filmjével indult, mely egy japán szamuráj film, A testőr (Yojimbo, Akira Kurosawa, 1961) sajátos adaptációja. Olaszországban azonban már Leone áttörő sikere előtt is készültek westernek, sőt, az olaszok nem is az elsők voltak, akik a hatvanas évek Európájában vadnyugati filmeket gyártottak. Németországban jó néhány roppant népszerű, Karl May művei alapján készült western készült.

Az azonban kétségtelen, hogy Sergio Leone volt az a rendező, aki első westernjével és annak két folytatásával önálló stílust és hangvételt teremtve szinte egymaga határozta meg a spagettiwestern alműfaját. A Pár dollárral többért (Per qualche dollaro in più, 1965) és az Il buono, il brutto, il cattivo (The Good, the Bad & the Ugly, 1966) című filmeket az elsővel együtt „Dollár-trilógia” néven szokás emlegetni. Leone filmjeiben a vadnyugat poros pusztaság, süvöltő széllel, vézna, éhenkórász kutyákkal és gonosztevőket idézően mocskos, cinikus hősökkel.

E három film zenéjét Ennio Morricone komponálta. A Maestro dallamai legalább annyira szokatlanok, mint Leone képei: a trombita, hárfa és elektronikus gitár mellett fütyülést, ostorcsattogást, illetve pisztoly hangját is hozzákeverte a zenéhez. Egy kritikus úgy jellemezte ezt a megoldást, „mintha egy csörgőkígyó lenne a dobszerelésben”. Morricone több mint 30 olasz westernhez komponált zenét, munkássága nagyban hozzájárult a zsáner sikeréhez.

A spagettiwesternek általában jóval akcióorientáltabbak az amerikai társaiknál. A kevés párbeszéd és az intenzív, az egyes karaktereket jellemző zenehasználat miatt e filmek gyakran operaszerű hatást keltenek. A westerneket korábban is nevezték „lóoperának”, de ahogyan a neves teoretikus, Christopher Frayling is rámutatott, az olasz westernekre volt szükség ahhoz, hogy az operaszerűség valódi jelentést nyerjen.

A spagettiwesternek többsége meglehetősen erőszakos, sok közülük fennakadt a cenzúra hálóján. Emiatt sokszor megvágták, vagy egyes országokban akár be is tiltották őket. Számos spagettiwestern az amerikai-mexikói határon játszódik, ezek többsége szadista, harsány mexikói banditákat is felvonultat. A polgárháború és annak társadalmi következményei szintén kedvelt hátterek. Az olyan jellegzetesen amerikai nevek helyett, mint Will Kane vagy Ethan Edwards, az olasz westernhősök olyan szokatlan, néha egészen bizarr neveket viseltek, mint Ringo, Sartana, Sabata, Johnny Oro, Arizona Colt, vagy az ikonikus Django.

Olaszország erősen katolikus, ami szintén hatást gyakorolt a névválasztásra (olyan figurákkal is találkozhatunk, akiket a Hallelujah, Temető, Szentháromság, vagy Szenteltvíz Joe elnevezések olasz megfelelőivel illették). A vizuális megoldások gyakran szintén sokat merítettek az egyházi hagyományból, legyen szó keresztre feszítésről, az utolsó vacsoráról, vagy az ecce homo-ról. Giulio Questi szürreális látomása, az A Se sei vivo spara (1967) hőse például egy poros kisvárosban az Ítéletnap egy sajátos változatát kénytelen átélni. A spagettiwesternek külső jeleneteit – főként a relatíve nagyobb költségvetéssel készültek esetében – Spanyolországban vették fel. Az almeríai Tabernas-sivatag (Andalúzia), a Madridhoz közeli Colmenar Viejo és a Hoyo de Manzavares voltak a legnépszerűbb forgatási helyszínek. Olaszországban Lazio tartománya (Róma szomszédos területe) volt a legkedveltebb. Néhány spagettiwestern az Alpokban, Észak Afrikában, vagy Izraelben forgott. A belső jelenetek általában a Cinecitta vagy az Elios nevű római stúdiók westernfalvaiban készültek. Az Elios stúdiókban egy mexikói városka díszletei is álltak.

Egy kis történelem

# A korai idők

A western mindig is népszerűnek számított Olaszországban. Mivel a II. világháború alatt a fasiszta kormány utasítására száműzték az amerikai filmeket az olasz mozikból, a közönséget igényeit kiszolgálandó olyan filmek készültek, mint az 1942-es Il Fanciullo del West (a rendező Giorgio Ferroni később, a spagettiwestern aranykorában több filmet is készített). Később, a hatvanas évek elejére a western az amerikai és az európai mozikban is visszaszorulóban volt. A műfaj népszerűsége Hollywoodban csökkent, a cowboyos történetek a tengerentúlon inkább a televízió képernyőjén bukkantak fel.

A már említett Karl May-filmek kulturálisan és gazdaságilag is előkészítették a terepet a nagyobb szabású európai westernek számára. A korai olasz darabok még az amerikai B-filmek hatását keltették olyan stáblistával, ahol mindenki amerikai hangzású álnevek mögé rejtőzött. Kiváló példa erre a Leone Egy maréknyi dollárért című filmjével párhuzamosan készült Le pistole non discutono (1964). Míg Leone újradefiniálta a western zsánerét, Mario Caiano rendező egy klasszikus történetet mesélt el Pat Garret sheriffről. Caiano egy idősebb amerikaival forgatott (Rod Cameron), Leone azonban egy fiatal televíziós színészt választott, akit Clint Eastwoodnak hívtak.

Az ekkor még gyerekcipőben járó spagettiwestern az amerikai és olasz hatások vegyítésével próbálkozott. Kiváló példa Duccio Tessari két Ringo-filmje, a Pisztolyt Ringónak (Una Pistola per Ringo, 1695) és a Ringo visszatér (Il ritorno di Ringo, 1965), mindkettő Giuliano Gemmaval, Olaszország első nagy spagettiwestern-sztárjával a főszerepben. Leone eközben még Bob Robertson néven jegyezte az Egy maréknyi dollárért nemzetközi változatát. Az első olasz, aki a saját nevén rendezte westernjét, Sergio Corbucci volt. Ez a film a Minnesota Clay (1965) volt.

# Az aranyévek: 1966-1968

E rövidke időszakban készült filmek többsége klasszikussá vált. Leone 1966-ban elkészítette A Jó, a Rossz és a Csúfot, melyet sokan az abszolút spagettiwesternnek és az alműfaj legjobbjának tartanak. Egy másik fontos mérföldkő Sergio Corbucci Django című filmje (a rendezőt "a másik” Sergióként is szokás emlegetni). A Django a bosszúfilmek prototípusává vált és számos olyan követőt ihletett, melynek ott szerepelt a „Django” név a címében. 1968-ban e két rendező újabb remekművekkel gazdagította az alzsánert. Leone leforgatta a legendás Volt egyszer egy vadnyugatot (C'era una volta il West), az első olyan spagettiwesternt, melyet már a legkomolyabb kritikusok is elismertek. Corbucci pedig elkészítette letaglózó erejű látomását, A halál csöndjét (Grande silenzio). A végig hóban játszódó film megszegi az összes műfaji szabályt, többek között azt a klisét is, hogy a westernben mindig a jók győznek.

A korszak egy másik nagy alkotója, Sergio Sollima (a „harmadik” Sergio) az egyik legintellektuálisabb, politikailag elhivatott western-rendezőnek bizonyult. A Dollár-trilógia két epizódjában is feltűnő Lee van Cleef főszereplésével készült sikere, A nagy leszámolás (La Resa dei Conti, 1966) egyszerre beszél a társadalmi osztályok belső harcairól, illetve dekonstruálja fegyverforgató mítoszát. Következő filmje, a Faccia a faccia (1967) egy new england-i egyetemi professzorról szó, aki – miután délre utazik és túszul ejtik – kénytelen felfedezni a saját erőszakos ösztöneit. A professzort alakító Gian Maria Volonté szintén Leone-veterán, a banditát pedig a népszerű kubai-amerikai színész, Tomas Milian alakítja.

Volonté felbukkant Damiano Damiani a Golyó a tábornoknak (Quién sabe?, 1966) című filmjében is. Ez később egy sor Mexikóban, az ottani forradalmak idején játszódó politikai westernt ihletett, melyeket „zapata westernnek” (vagy néhol tortillawesternnek) neveznek. Tomas Milian több ilyen zapatában is felbukkant, a legtöbbször olyan figuraként, aki mexikói farmerből lesz a forradalom elkötelezett támogatója. A színész a szegénység és a forradalom szimbóluma lett.

A gyakran barokkos stílusú olasz zapatákat az amerikai viszonyoknál természetesen jobban foglalkoztatták az európai politikai fejlemények. A hatvanas években a marxista ideák futótűzként terjedtek az európai értelmiség köreiben (főként a mediterrán országokban). Ezek a westernek a forradalommal, kapitalizmussal és osztályharccal kapcsolatos nézetekre reflektáltak. Mivel az áltagos spagettiwesternekhez képest jóval kifinomultabbak voltak, sikeresek voltak, különösen a lázadó ideákra fogékony diákság körében. E filmek nem mellesleg a harmadik világ országait is meghódították. A zapaták legjobbjai közé Gulio Petroni Tepepa, illetve Sergio Corbucci Zsoldos (Il Mercenario) című filmjei szokás sorolni, mindkettőt 1968-ban mutatták be. 1969-től aztán lassú hanyatlásnak indult a spagettiwestern. A paródiával történő kísérletezés már korábban jellemző volt, mely a James Bond-filmekre adott válaszként is nézhető Sartana- és Sabata-filmeknél egyre látványosabbá vált.

# A vígjáték-periódus

1970-ben Enzo Barboni – aki Corbucci operatőre volt a Django stábjában– elkészítette Az ördög jobb és bal kezét (Lo chiamavano Trinità, 1970). Ami korábban paródia volt, az most slapstick-humorrá változott, a film pedig hatalmas sikert aratott, szerte a világon. Ezen felül egy kisebb aranykorszak kezdetét is elhozta, mely nem kizárólag a spagettiwesterneket, hanem úgy általában az olasz filmipart érintette. Számtalan western-komédia készült, a legismertebbek Terence Hill és Bud Spencer főszereplésével, akik gyorsan nemzetközi sztárok lettek. Bár a spagettiwestern rajongói általában nem szeretik annyira a komédiákat, a Trinity-filmek kifejezetten szórakoztatóak voltak. Az ördög jobb és bal keze 2 (...Continuavano a chiamarlo Trinità, 1971) a bemutatásakor a legsikeresebb olasz westernnek számított. A Tonino Valerii által rendezett Nevem: Senki (Il mio nome è Nessuno, 1973) álomszerű komikus mese a vadnyugat végéről.

A spagettiwestern elemeit több film is ötvözni próbálta a hongkongi harcművészeti filmek jellemző motívumaival. A keleti sztárok szerepeltetésével is erősített filmekből végül egy sem lett igazi klasszikus. A hetvenes évek western-komédiák dominálta első felében több komoly western is napvilágot látott. Corbucci elkészítette az Egy kincskereső Mexikóbant (Companeros, 1970), mely sajátos továbbgondolása a Zsoldosnak, míg Leone az Egy marék dinamit (Giù la testa, 1971) című filmjével a korábbiaktól eltérően közelített a politikai témájú westernekhez.

# Az alkony-spagettik

Amikor már úgy tűnt, leáldozott az alműfajnak, az ún. alkony spagettikkel (angolul: Twilight Spaghetti) még egyszer utoljára megélénkült az olasz vadnyugat. Ezek a filmek komolyak, nagyon stílusosak és melankolikusak. Egyszerre dicsőítették és siratták a filmtípus végét, illetve az olasz zsánerfilmek hanyatlását. A legjobb alkony-spagettik közé tartozik Michael Lupo California (1977) című alkotása, Giuliano Gemmával a főszerepben. A másik pedig a Keoma (1976), amit Enzo G. Castellari rendezett, a címszerepben az előző évtizedben Djangót játszó Franco Neróval.

Napjainkban

Az olyan veterán rendezők, mint Martin Scorsese, Steven Spielberg vagy Clint Eastwood rendre kifejezték a rajongásukat és tiszteletüket Sergio Leone iránt, akit ma már minden idők egyik legnagyobb filmkészítőjeként univerzálisan is elismernek. Quentin Tarantino és Robert Rodriguez hatására a filmesek újabb generiácói is felfedezték maguknak az alműjfat. Az olasz maestrók ihlette vizuális stílus a jellegzetes forgatókönyvírói elemek sokaknál visszaköszönnek. Ennio Morriconét az Amerikai Filmakadémia 2007-ben „a filmzene művészetében végzett csodálatos és sokrétű közreműködéséért” életműdíjjal jutalmazta. A díjátadón Clint Eastwood állt mellette, akivel két nappal azelőtt találkoztak, közel 40 év után. A DVD mint új filmhordozó elterjedése is sokat jelentett az alműfajnak. Újabb és újabb generációk fedezhetik fel maguknak ezeket a filmeket, végre a szépségükhöz méltó minőségben. Bár a paletta még távolról sem teljes, a legfontosabb filmek már elérhetők a különféle kiadású lemezeken.

Ez a legfrissebb verziója a bevezető oldalunknak. Az előző verziókat még elolvashatod itt:

Következő lépésként: kedvcsinálóként fusd át a Top 20, az Alternatív Top 20 és a Szerkesztők kedvencei listáinkat is.


--By Scherpschutter & Lindberg, hungarian translation by Huber Zoltan.

Cookies help us deliver our services. By using our services, you agree to our use of cookies.