Actions

Bevezetés

From The Spaghetti Western Database

Welcome to our BEGINNER'S GUIDE TO THE SPAGHETTI WESTERN. Start reading here if you are new to the genre and find yourself confused by the sheer overwhelming number of films.

Sidebar27.jpg

Sidebar8.jpg

Sidebar14.jpg

Sidebar3b.jpg

Sidebar19.jpg

Sidebar5.jpg

Sidebar11.jpg

Sidebar18.jpg

Sidebar2.jpg

Sidebar10.jpg

Sidebar9.jpg

Sidebar1.jpg

Mi a spagetti western?

A spagetti western a hatvanas évek első felében született és egészen a hetvenes évek második feléig tartott. Nevét arra a tényre lehet visszavezetni, hogy legtöbbjük olasz rendezők és producerek munkái, gyakran kollaborálva egyéb európai országokkal, különösen Spanyolországgal és Németországgal. A „spagetti western” jelzés eredetileg pejoratív, becsmérlő fogalomnak minősült, melyet külföldi filmkritikusok használtak hangsúlyozva az amerikai westernekhez mért alantasságukat. A filmek legtöbbje alacsony költségvetésből készült, ám a szegényes körülmények között is igyekeztek kreatívak és művésziek lenni annak ellenére, hogy különösebb elismerésben még saját hazájukban sem részesültek. A nyolcvanas években a zsáner reputációja egyre nőtt, így ma ezt a fogalmat kevésbé használják negatív értelemben, bár az olaszok közül többen is inkább a „western all’italiana” (azaz western olasz stílusban) elnevezést preferálják. Japánban a "makaróni western" elnevezést kapta, míg Németországban "italowestern"-nek hívják.

Mi olyan különleges benne?

Sokan úgy vélik, hogy a zsáner kivirágzása Sergio Leone Egy maréknyi dollárért (A Fistful of Dollars, 1964) című filmjével indult, mely egy japán szamuráj film, a Yojimbo (Akira Kurosawa, 1961) adaptációja. Ám jó pár western Olaszországban még Leone előtt újra definiálta a műfajt, és nem az olaszok voltak az elsők, akik a hatvanas évek Európájában westerneket gyártottak. Németországban egy sor roppant sikeres, Karl May művei alapján készült western készült és az első európai western, mely tartalmazta a zsáner egyes hozzávalóit olasz beavatkozás nélkül, angol-spanyol koprodukcióban készült: ez volt a The Savage Guns (Michael Carreras, 1962).

Az azonban biztos, hogy Sergio Leone volt az, aki megadta a zsánernek azt a definitív küllemet és attitűdöt első westernjével és annak két folytatásával: a Pár dollárral többért (For a Fistful of Dollars, 1965) és A Jó, a Rossz és a Csúf (The Good, the Bad and the Ugly, 1966) című filmekkel. Együttesen ezeket az alkotásokat „Dollár-trilógia”-ként szoktuk aposztrofálni. Leone filmjeiben a nyugat poros pusztaság, süvöltő széllel, vézna, kiéheztetett kutyákkal és gonosztevőkhöz illően mocskos küllemű, cinikus hősökkel.

Mind a három film zenéjét Ennio Morricone komponálta, dallamai legalább annyira szokatlanok, mint Leone képei: a trombita, hárfa és elektronikus gitár mellett fütyülést, ostorcsattogást, illetve pisztoly hangját is hozzáadta a recepthez, melyet egy kritikus úgy jellemzett: „mintha egy csörgőkígyó lenne a dobszerelésben”. Morricone több mint 30 olasz westernhez komponált zenét, munkássága nagyban hozzájárult a zsáner sikeréhez.

A spagetti westernek átlagban jóval akció-orientáltabbak amerikai társaiknál. A dialógusok minimálisak, néhány kritikus pedig megfigyelte, hogy a zenehasználatból fakadóan (mely egyfajta illusztratív adalékként megy hozzá a narratívához) operaszerűen konstruált filmekről beszélünk. Ekkor már hosszú ideje, hogy a westerneket „ló operák”-nak hívják, de ahogy Christopher Frayling professzor rámutatott, az olasz westernekre volt szükség ahhoz, hogy megmutassák, mit is jelent ez. A spagetti westernek többsége meglehetősen erőszakos volt, sok közülük cenzori problémákba is ütközött, mely azt eredményezte, hogy megvágják őket vagy betiltsák egyes piacokon. Sok spagetti western az amerikai-mexikói határon játszódik és a legtöbbjük szadista, harsány mexikói banditákat is szerepeltet. A polgárháború és annak hatása ismétlődő háttérnek bizonyult. Olyan nevek helyett, mint Will Kane vagy Ethan Edwards, a hősök olyan bizarr, szokatlan neveket viseltek, mint Ringo, Sartana, Sabata, Johnny Oro, Arizona Colt, vagy Django. Tagadhatatlanul katolikus műfajjal van dolgunk (olyan nevekkel is találkozhatunk, mint Hallelujah, Temető, Szentháromság, vagy Szenteltvíz Joe!), telítve olyan vizuális stílussal, melyek erősen merítenek a katolikus ikonográfiából: legyen szó a keresztre feszítésről, az utolsó vacsoráról, vagy az ecce homo-ról. A Django Kill! (Se sei vivo, spara, 1967) szürreális extravaganciája Giulio Questi-től (egykoron Fellini asszisztense volt) egy visszavonult hőst állít középpontba, aki az Ítéletnap egy változatának lesz tanúja egy poros városkában.

A spagetti westernek szabad ég alatti jelenetei – főként a relatíve nagyobb költségvetésűeknél – Spanyolországban készültek, sok esetben az almeriai Tabernas-sivatagban (Andalúzia) és a Madridhoz közeli Colmenar Viejóban, valamint Hoyo de Manzavares-ben. Olaszországban Lazio tartománya (Róma szomszédos területe) volt a legkedveltebb forgatási helyszín. Néhányuk az Alpokban, Észak Afrikában, vagy Izraelben forgott. A belső jelenetek általában a Cinecitta vagy az Elios nevű római stúdiók western falvaiban készültek. Az Elios stúdiók a western-város mellett magukénak tudhattak egy mexikói változatot is.

Egy kis történelem

# A korai idők

A western mindig is populárisnak számított Olaszországban. Mialatt a II. világháború folyamán az olasz mozikból száműzték az amerikai westerneket a fasiszta kormány kedvéért, olyan darabok készültek, mint az Il Fanciullo del West (1942) Giorgio Ferroni-tól (aki több művet is alkotott a zsánerben, mikor aranykorát élte a spagetti western). Annak, hogy a hatvanas években hiánycikké vált az amerikai western az európai mozikban, más oka is volt: olyan fontos műfaji rendezők, mint John Ford vagy Anthony Mann rég túl voltak a legjobb éveiken, a cowboyos filmek pedig át lettek ültetve a televízió képernyőjére. A Karl May-filmek kulturális és gazdasági kontextust teremtettek a nagyobb szabású európai westernek számára, a korai olasz példák pedig főként amerikai B-filmek hatását keltették olyan stábbal, akik amerikai hangzású álnevek mögé rejteztek. Leone Egy maréknyi dollárért című filmje párhuzamosan készült Mario Caiano Pistols don’t argue nevű dolgozatával. Míg Leone újradefiniálta a zsánert, Caiano egy klasszikus történetet mesélt el Pat Garret seriffről, és míg Caiano egy idősebb amerikai színésszel forgatott (Rod Cameron), addig Leone egy fiatal televíziós színészt választott, akit Clint Eastwood-nak hívtak. Ez a még gyerekcipőben topogó műfaj a legtöbb filmet 1965-ben még amerikai és olasz hatások vegyítésével vetette ki magából, vegyük például Duccio Tessari Ringo-filmjeit (A pistol for Ringo és a Return of Ringo Giuliano Gemmával, az olasz western első szupersztárjával). Leone ezalatt még mindig Bob Robertston néven szignózta az Egy maréknyi dollárért nemzetközi változatát. Az első olasz, aki a saját nevén rendezte westernjét, Sergio Corbucci volt, a film pedig a Minnesota Clay (1965).

# Az aranyévek: 1966-1968

Ebben a rövidke kis időszakban a legtöbb elkészült film klasszikussá vált. 1966-ban Leone elkészítette A Jó, a Rossz és a Csúfot, mely az abszolút spagetti westernnek számít, sokaknál pedig a műfaj legjobbjának bizonyul. Egy másik mérföldkő Sergio Corbucci Django című filmje (a rendezőt más névek "a másik Sergio-ként is emlegetik), mely a bosszúfilmek prototípusává lett és megannyi olyan dolgozatot eredményezett, melynek a címében csakugyan szerepelt a "Django" név. 1968-ban ez a két rendező megajándékozta a műfajt két további vitathatatlan remekművel: Leone elkészítette a legendás Volt egyszer egy vadnyugatot (C'era una volta il West), az első olyan spagetti westernt, amely vonzotta a "komolyabb" kritikusokat is, Corbucci pedig leforgatta a letaglózó erejű A halál csöndjét (Grande silenzio), mely film végig hóban játszódik és megszegte az összes műfaji szabályt, többek között azt a klisét is, hogy a westernben a jó fiú mindig győz.

A korszak másik nagy neve, Sergio Sollima ("a harmadik Sergio) bizonyult a legintellektuálisabbnak a western-rendezők közül, ezen felül pedig politikai elhivatottságát is érdemes megemlítenünk. A három Dollár-filmből kettőben feltűnő Lee van Cleef főszereplésével készült The Big Gundown (la Resa dei Conti, 1966) című alkotásában egyszerre regél az osztályokon belüli küzdésről és adja dekonstrukcióját egy fegyverforgató mítoszának. A Face to face (1967) egy new england-i egyetemi professzorról szó, aki – miután délre utazik – felfedezi saját erőszakos ösztöneit, amikor túszul ejti őt egy bandita. A professzort alakító Gian Maria Volonté egy másik Leone-veterán, a banditát pedig egy kubai-amerikai színész, Tomas Milian játssza.

Volonté felbukkant Damiano Damiani A Bullet for the General (Quién sabe?, 1966) filmjében is, mely megadta a hangot egy sor Mexikóban játszódó politikai westernnek a mexikói forradalmak idején, melyeket ’Zapata westernek’-nek (sokszor Tortilla western) neveznek. Tomas Milian több ilyen Zapatában is felbukkant, mindig küldöncként, aki mexikói farmerből a forradalom elkötelezettjévé válik. Saját szavaival élve a szegénység és a forradalom szimbólumává lett. Mexikóban, barokk western stílusban a Zapatákat mindenképp jobban érdekelték az európai, semmint az amerikai politikák. A hatvanas években a marxista ideák futótűzként terjedtek az európai intellektuelek körében (főként a Mediterrán országokban), ezek a westernek pedig ezekre a forradalommal kapcsolatos nézetekre reflektáltak, amelyek beékelődtek közéjük. Lévén, hogy ezek jóval kifinomultabbak és intellektuálisabbnak bizonyultak a szokvány spagetti westernekhez képest, a diákok között meglehetősen nagy sikerre tettek szert. Ugyanakkor a harmadik világ közönségét is meghódították. A zapaták legjobbjai között ott van Gulio Petroni Tepepa, illetve Sergio Corbucci The Mercenary című filmje (mindkettőt 1968-ban mutatták be).

1969-ben hanyatlásnak indult a műfaj, a paródiával történő kokettálás pedig már a korábbi években megmutatkozott, mely aztán egyre látványosabbá vált a James Bond-filmekre adott válaszként funkcionáló Sartana-filmeknél.

# A vígjáték-periódus

1970-ben Enzo Barboni – aki Corbucci operatőre volt a Djangónál – elkészítette Az Ördög jobb és bal kezét. Ami eddig paródia volt, az spastick-humorrá vált, a film pedig szerte a világon hatalmas sikert aratott. A film ezen felül egy új, arany korszak kezdetét is jelölte, mely, ha nem is feltétlen a spagetti westernekre vonatkozik, de úgy általában véve az olasz filmiparra mindenképpen. Számtalan western-komédia készült Terence Hill és Bud Spencer főszereplésével, akik ketten nemzetközi sztárokká váltak. Bár a spagetti western rajongói általában nem szeretik annyira a komédiákat, a Trinity-filmek szórakoztatónak bizonyultak és Az Ördög jobb és bal keze 2 a legsikeresebb olasz western volt megjelenésekor. A Tonino Valerii által rendezett Nevem Senki egy komikus álmodozás a vadnyugat végéről. Több film is ötvözte a spagetti western elemeket a hongkongi harcművészeti filmek motívumaival egy keleti sztár felbukkanásával, de egyikből se lett igazi klasszikus. Ugyanakkor a western komédiák által dominált hetvenes évek első felében több komoly western is napvilágot látott. Corbucci megrendezte a Companeros-t, mely egyfajta folytatása a The Mercenary-nek (1968), míg Leone a Giú la testa (1971) című darabot készítette el, mely kicsit máshogy nyúlt a politikai témájú westernekhez.

# Az alkony-spagettik

Mikor úgy tűnt, hogy mindennek vége, a zsáner még egyszer utoljára felélénkült az ún. alkony spagettikkel (angolul: Twilight Spaghetti), amik nagyon komolyak, nagyon stílusosak és melankolikusak voltak, miközben egyszerre glorifikálták és gyászolták a műfaj végét és az olasz zsánerfilmek hanyatlását. Ezek a filmek a római stúdiók western városkáiban készültek, ahol több tucat western forgott az előző évtizedben. A legjobb alkony-spagettik közé tartozik Michael Lupo California címűje Giuliano Gemmával (Olaszország első nagy sztárja ebben a zsánerben), a másik pedig a Keoma, amit Enzo G. Castellari rendezett az előző évtizedben Djangót játszó Franco Neróval a főszerepben.

Napjainkban

Quentin Tarantino és Robert Rodriguez hatására egy új generáció filmesei kezdték el felfedezni maguknak a műfajt és mind a sztorielemek, mind pedig a nagy olasz maestrók által ihletett vizuális stílust igyekeznek forgatókönyveikben felvonultatni. Olyan veterán filmrendezők, mint Martin Scorsese, Steven Spielberg, illetve Clint Eastwood is kifejezték legnagyobb tiszteletüket Sergio Leone iránt, aki immáron univerzálisan ismert/elismert, mint minden idők egyik legnagyobb filmkészítője. Ennio Morriconét az Akadémia is díjazta életműdíjjal 2007-ben „a filmzene művészetében tett csodálatos és sokrétű közreműködéséért”. A ceremónián ott állt mellette Clint Eastwood. Mindkét ember két nappal azelőtt találkozott egymással 40 év után. A DVD megjelenése is sokat jelentett a zsánernek: új generációk fedezhetik fel maguknak ezeket a filmeket a maguk szélesvásznú szépségükben és bár így sem teljes a paletta, a legfontosabb filmek elérhetőek DVD-n.

This is the most recent version of our introduction page. You can still read two previous versions here: Introduction (previous version)


Recommended next steps: check out our Top 20, our Alternative Top 20 or our Staff favorites for some inspiration.


--By Scherpschutter & Lindberg

Donate