Bevezetés: Difference between revisions

From The Spaghetti Western Database
Jump to: navigation, search
(Created page with "{{Introduction}} Welcome to our '''BEGINNER'S GUIDE TO THE SPAGHETTI WESTERN'''. Start reading here if you are new to the genre and find yourself confused by the sheer overwhe...")
 
 
(24 intermediate revisions by 2 users not shown)
Line 1: Line 1:
{{Introduction}}
{{Introduction}}
Welcome to our '''BEGINNER'S GUIDE TO THE SPAGHETTI WESTERN'''. Start reading here if you are new to the genre and find yourself confused by the sheer overwhelming number of films.
Köszöntünk a '''KEZDŐK SPAGETTIWESTERN KALAUZA''' bevezető oldalon! Ha csak most ismerkedsz a műfajjal és elveszve érzed magad a rengeteg filmcím és nyomasztóan soknak tűnő információ között, kezdd itt a böngészést!


{{IntroSidebar}}
{{IntroSidebar}}
==What is a Spaghetti Western?==
==Mi a spagettiwestern?==
The spaghetti western was born in the first half of the sixties and lasted until the second half of the seventies. It got its name from the fact that most of them were directed and produced by Italians, often in collaboration with other European countries, especially Spain and Germany. The name ‘spaghetti western’ originally was a depreciative term, given by foreign critics to these films because they thought they were inferior to American westerns. Most of the films were made with low budgets, but several still managed to be innovative and artistic, although at the time they didn’t get much recognition, even in Europe. In the eighties the reputation of the genre grew and today the term is no longer used disparagingly, although some Italians still prefer to call the films ''western all’italiana'' (westerns Italian style). In Japan they are called Macaroni westerns, in Germany ''Italowestern''.
A legtöbben úgy vélik, a zsáner felvirágzása Sergio Leone Egy maréknyi dollárért ([[Per un pugno di dollari]], 1964) című filmjével indult, mely egy japán szamuráj film, A testőr (Yojimbo, Akira Kurosawa, 1961) sajátos adaptációja. Olaszországban azonban már Leone áttörő sikere előtt is készültek westernek, sőt, az olaszok nem is az elsők voltak, akik a hatvanas évek Európájában vadnyugati filmeket gyártottak. Németországban jó néhány roppant népszerű, Karl May művei alapján készült western készült.  


==What’s special about it?==
Az azonban kétségtelen, hogy [[Sergio Leone]] volt az a rendező, aki első westernjével és annak két folytatásával önálló stílust és hangvételt teremtve szinte egymaga határozta meg a spagettiwestern alműfaját. A Pár dollárral többért ([[Per qualche dollaro in più]], 1965) és az Il buono, il brutto, il cattivo ([[The Good, the Bad & the Ugly]], 1966) című filmeket az elsővel együtt „Dollár-trilógia” néven szokás emlegetni. Leone filmjeiben a vadnyugat poros pusztaság, süvöltő széllel, vézna, éhenkórász kutyákkal és gonosztevőket idézően mocskos, cinikus hősökkel.
It’s often believed that the genre arose in response to the enormous success of Sergio Leone’s [[Per un pugno di dollari|A Fistful of Dollars]] (1964), an adaptation of a Japanese Samurai movie called '''''Yojimbo''''' (Akira Kurosawa, 1961). But a handful of westerns were made in Italy before Leone redefined the genre, and the Italians were not the first to make westerns in Europe in the sixties. In '''''Germany''''' a series of immensely successful westerns based on the works of [[:Category:Karl May|Karl May]] had been produced, and the first European western that had at least some of the right ingredients to be called a ‘spaghetti western’, was made without Italian input, being a British-Spanish co-production: [[Tierra brutal|The Savage Guns]] (Michael Carreras, 1962).  


But it sure was '''[[Sergio Leone]]''' who defined the look and attitude of the genre with his first western and the two that soon were to follow:[[Per qualche dollaro in più|For a Few Dollars more]] (1965) and [[Buono, il brutto, il cattivo, Il| The Good, the Bad and the Ugly]] (1966). Together these films are called '''''‘[[Dollar Trilogy|The Dollars Trilogy]]’'''''. Leone’s West was a dusty wasteland of whitewashed villages, howling winds, scraggy dogs and cynical heroes, as unshaven as the villains.
E három film zenéjét [[Ennio Morricone]] komponálta. A Maestro dallamai legalább annyira szokatlanok, mint Leone képei: a trombita, hárfa és elektronikus gitár mellett fütyülést, ostorcsattogást, illetve pisztoly hangját is hozzákeverte a zenéhez. Egy kritikus úgy jellemezte ezt a megoldást, „mintha egy csörgőkígyó lenne a dobszerelésben”. Morricone több mint 30 olasz westernhez komponált zenét, munkássága nagyban hozzájárult a zsáner sikeréhez.


All three films were scored by '''[[Ennio Morricone]]''', and his music was as unusual as Leone’s visuals: not only did he use instruments like the trumpet, the harp or the electric guitar, he also added whistle, cracking whips and gunshots to the concoction, described by a critic as a ‘rattlesnake in a drumkit’. Morricone went on to score over 30 Italian westerns and was a key factor in the genre's success.
A spagettiwesternek általában jóval akcióorientáltabbak az amerikai társaiknál. A kevés párbeszéd és az intenzív, az egyes karaktereket jellemző zenehasználat miatt e filmek gyakran operaszerű hatást keltenek. A westerneket korábban is nevezték „lóoperának”, de ahogyan a neves teoretikus, Christopher Frayling is rámutatott, az olasz westernekre volt szükség ahhoz, hogy az operaszerűség valódi jelentést nyerjen.  


In general spaghetti westerns are more action oriented than their American counterparts. Dialogue is sparse and some critics have pointed out that they are constructed as operas, using the music as an illustrative ingredient of the narrative. From a long time past westerns had been called ‘horse operas’, but like professor of cultural studies Christopher Frayling pointed out, it took the Italians to show what the term really meant. For the time of making many spaghetti westerns were quite violent, and several of them met with censorship problems, causing them to be cut or even banned in certain markets. Many spaghetti westerns have an American-Mexican border setting and feature loud and sadistic Mexican bandits. The Civil War and its aftermath is a recurrent background. Instead of regular names such as Will Kane or Ethan Edwards, the heroes often have bizarre names like Ringo, Sartana, Sabata, Johnny Oro, Arizona Colt or Django. The genre is unmistakably a catholic genre (some other names in use are Hallelujah, Cemetery, Trinity or Holy Water Joe!), with a visual style strongly influenced by the catholic iconography of, for instance, the crucifixion, the last supper or the ecce homo. The surreal extravanganza [[Se sei vivo spara|Django Kill!]] (Se sei vivo, spara, 1967), by Giulio Questi, a former assistant of Fellini (!) has a resurrected hero who witnesses a reflection of Judgment Day in a dusty western town.
A spagettiwesternek többsége meglehetősen erőszakos, sok közülük fennakadt a cenzúra hálóján. Emiatt sokszor megvágták, vagy egyes országokban akár be is tiltották őket. Számos spagettiwestern az amerikai-mexikói határon játszódik, ezek többsége szadista, harsány mexikói banditákat is felvonultat. A polgárháború és annak társadalmi következményei szintén kedvelt hátterek. Az olyan jellegzetesen amerikai nevek helyett, mint Will Kane vagy Ethan Edwards, az olasz westernhősök olyan szokatlan, néha egészen bizarr neveket viseltek, mint Ringo, Sartana, Sabata, Johnny Oro, [[Arizona Colt]], vagy az ikonikus [[Django]].  


The outdoor scenes of many spaghetti westerns, especially those with a relatively higher budget, were shot in the Spain, in particular the the Tabernas desert of Almeria (Andalusia) and Colmenar Viejo and Hoyo de Manzanares (near Madrid). In Italy the province of Lazio (the surroundings of Rome) was a favourite location. Some spaghetti westerns were shot in the Alpes, North Africa or Israel. The indoor scenes were usually shot in the western towns of the Roman studios like Cinecittà or Elios. The Elios studios also had a ‘Mexican town’ next to the western town.
Olaszország erősen katolikus, ami szintén hatást gyakorolt a névválasztásra (olyan figurákkal is találkozhatunk, akiket a Hallelujah, Temető, Szentháromság, vagy Szenteltvíz Joe elnevezések olasz megfelelőivel illették). A vizuális megoldások gyakran szintén sokat merítettek az egyházi hagyományból, legyen szó keresztre feszítésről, az utolsó vacsoráról, vagy az ecce homo-ról. [[Giulio Questi]] szürreális látomása, az A [[Se sei vivo spara]] (1967) hőse például egy poros kisvárosban az Ítéletnap egy sajátos változatát kénytelen átélni.
A spagettiwesternek külső jeleneteit – főként a relatíve nagyobb költségvetéssel készültek esetében – Spanyolországban vették fel. Az almeríai Tabernas-sivatag (Andalúzia), a Madridhoz közeli Colmenar Viejo és a Hoyo de Manzavares voltak a legnépszerűbb forgatási helyszínek. Olaszországban Lazio tartománya (Róma szomszédos területe) volt a legkedveltebb. Néhány spagettiwestern az Alpokban, Észak Afrikában, vagy Izraelben forgott. A belső jelenetek általában a Cinecitta vagy az Elios nevű római stúdiók westernfalvaiban készültek. Az Elios stúdiókban egy mexikói városka díszletei is álltak.


==A brief history==
==Egy kis történelem==


'''''# The Early Days'''''
'''''# A korai idők'''''


Westerns had always been popular in Italy. A few Italian westerns had been produced during WWII, when the fascist government excluded American westerns from Italian cinemas, for instance [[Fanciullo del West, Il|Il Fanciullo del West]] (1942), by Giorgio Ferroni (who would direct several spaghetti westerns during the heydays  of the genre). In the sixties the absence of American westerns in European cinemas had another reason: some of the genre’s most important directors such as John Ford and Anthony Mann were past their prime and the genre had been transferred to television. The Karl May movies had created a cultural and financial context for large scale production of western movies in Europe. The early examples of Italian westerns produced in the sixties looked more or less like American B-westerns, with cast and crew hiding behind American sounding pseudonyms. Leone’s A Fistfull of Dollars was produced simultaneously with Mario Caiano’s [[Pistole non discutono, Le|Pistols don’t argue]]. While Leone redefined the western genre, Caiano told a classic western story about sheriff Pat Garret, and where Caiano engaged an aging American actor (Rod Cameron), Leone chose a young television actor called '''[[Clint Eastwood]].''' With the genre still in its infancy, most film produced in the transitional year 1965 mixed American with Italian influences, like Duccio Tessari’s Ringo movies, [[Pistola per Ringo, Una|A pistol for Ringo]] and [[Ritorno di Ringo, Il|Return of Ringo]], with Giuliano Gemma, the first Italian mega star of the genre. Leone still had signed the international version of A Fistfull of Dollars with the Americanized pseudonym Bob Robertson. The first Italian to sign a spaghetti western  with his own name would be Sergio Corbucci for [[Minnesota Clay]] (1965).
A western mindig is népszerűnek számított Olaszországban. Mivel a II. világháború alatt a fasiszta kormány utasítására száműzték az amerikai filmeket az olasz mozikból, a közönséget igényeit kiszolgálandó olyan filmek készültek, mint az 1942-es Il Fanciullo del West (a rendező Giorgio Ferroni később, a spagettiwestern aranykorában több filmet is készített). Később, a hatvanas évek elejére a western az amerikai és az európai mozikban is visszaszorulóban volt. A műfaj népszerűsége Hollywoodban csökkent, a cowboyos történetek a tengerentúlon inkább a televízió képernyőjén bukkantak fel.  


'''''# The Glory Years: 1966 - 1968'''''
A már említett [[:Category:Karl May|Karl May]]-filmek kulturálisan és gazdaságilag is előkészítették a terepet a nagyobb szabású európai westernek számára. A korai olasz darabok még az amerikai B-filmek hatását keltették olyan stáblistával, ahol mindenki amerikai hangzású álnevek mögé rejtőzött. Kiváló példa erre a Leone Egy maréknyi dollárért című filmjével párhuzamosan készült [[Pistole non discutono, Le|Le pistole non discutono]] (1964). Míg Leone újradefiniálta a western zsánerét, [[Mario Caiano]] rendező egy klasszikus történetet mesélt el Pat Garret sheriffről. Caiano egy idősebb amerikaival forgatott (Rod Cameron), Leone azonban egy fiatal televíziós színészt választott, akit [[Clint Eastwood]]nak hívtak.


In this rather brief period most of the films that have become classics were made. In 1966 Leone made The Good, the Bad and the Ugly, commonly regarded as the quintessential spaghetti western, and now considered by many to be the best western ever made. Another milestone was the groundbreaking [[Django]] by Sergio Corbucci (often called ‘the other Sergio’), which became the prototype of the vengeance tale, and spawned numerous films with ‘Django’ in its title. In 1968 these two directors brought the genre two more indisputable masterpieces: Leone made the legendry [[C'era una volta il West|Once upon a Time in the West]], the first spaghetti western to attract the attention of so-called ‘serious’ critics, and Corbucci made the devastating [[Grande silenzio, Il|The Great Silence]], which was entirely set in the snow and subverted virtually all genre conventions, among them the often heard cliché that in a western the good guy always wins.
Az ekkor még gyerekcipőben járó spagettiwestern az amerikai és olasz hatások vegyítésével próbálkozott. Kiváló példa Duccio Tessari két Ringo-filmje, a Pisztolyt Ringónak ([[Pistola per Ringo, Una|Una Pistola per Ringo]], 1695) és a Ringo visszatér ([[Ritorno di Ringo, Il|Il ritorno di Ringo]], 1965), mindkettő [[Giuliano Gemma]]val, Olaszország első nagy spagettiwestern-sztárjával a főszerepben. Leone eközben még Bob Robertson néven jegyezte az Egy maréknyi dollárért nemzetközi változatát. Az első olasz, aki a saját nevén rendezte westernjét, [[Sergio Corbucci]] volt. Ez a film a [[Minnesota Clay]] (1965) volt.


Another director from the golden period of the genre, is Sergio Sollima (‘the third Sergio’), the most intellectual and politically committed of all spaghetti western directors. His [[Resa dei conti, La|The Big Gundown]] (La Resa dei Conti, 1966), with Lee van Cleef, who had also appeared in two of the three Dollar movies, is a tale about class struggle as well as a deconstruction of the mythology of the law-upholding gunslinger. [[Faccia a faccia|Face to face]] (1967) is the story of a New England college professor, who travels down south and discovers his violent instincts when he’s held hostage by a bandit. The professor is played by Gian Maria Volonté, another Leone veteran, while the bandit is played by Cuban-American actor Tomas Milian. 
'''''# Az aranyévek: 1966-1968'''''


Volonté also appeared in Damiano Damiani's [[Quien Sabe|A Bullet for the General]] (Quién sabe? 1966), a film that set the tone for a series of political westerns set in Mexico during of the several Mexican revolutions, the so-called '''''‘Zapata westerns’''''' (occasionally called ‘Tortilla westerns’). Tomas Milian would appear in many of these Zapata westerns, always as a peon, a Mexican farmer turned revolutionary. In his own words he became a 'symbol of poverty and revolution'. Set in Mexico, and filmed in a baroque western style, the Zapata westerns nevertheless seemed more concerned with European than American (North or Latin) politics. In the sixties Marxist ideas were wide-spread among European intellectuals, especially in the Mediterranean countries, and the Zapata westerns seem to reflect the revolutionary ideas that lived among them. Being more sophisticated and intellectual than most ‘ordinary’ spaghetti westerns, the Zapata westerns were popular among students. But they were also very popular among third world audiences. Among the best Zapatas are Gulio Petroni’s [[Tepepa]] and Sergio Corbucci’s [[Mercenario, Il|The Mercenary]] (both released in 1968).  
E rövidke időszakban készült filmek többsége klasszikussá vált. Leone 1966-ban elkészítette A Jó, a Rossz és a Csúfot, melyet sokan az abszolút spagettiwesternnek és az alműfaj legjobbjának tartanak. Egy másik fontos mérföldkő Sergio Corbucci [[Django]] című filmje (a rendezőt "a másik” Sergióként is szokás emlegetni). A Django a bosszúfilmek prototípusává vált és számos olyan követőt ihletett, melynek ott szerepelt a „Django” név a címében. 1968-ban e két rendező újabb remekművekkel gazdagította az alzsánert. Leone leforgatta a legendás Volt egyszer egy vadnyugatot (C'era una volta il West), az első olyan spagettiwesternt, melyet már a legkomolyabb kritikusok is elismertek. Corbucci pedig elkészítette letaglózó erejű látomását, A halál csöndjét (Grande silenzio). A végig hóban játszódó film megszegi az összes műfaji szabályt, többek között azt a klisét is, hogy a westernben mindig a jók győznek.


1969 showed a decline in the number of westerns produced, and a tendency to parody the genre, already announced in the previous years, became more apparent, especially in the Sartana movies, often called the answer of the spaghetti western to the James Bond movies.  
A korszak egy másik nagy alkotója, Sergio Sollima (a „harmadik” Sergio) az egyik legintellektuálisabb, politikailag elhivatott western-rendezőnek bizonyult. A Dollár-trilógia két epizódjában is feltűnő Lee van Cleef főszereplésével készült sikere, A nagy leszámolás ([[Resa dei Conti, La|La Resa dei Conti]], 1966) egyszerre beszél a társadalmi osztályok belső harcairól, illetve dekonstruálja fegyverforgató mítoszát. Következő filmje, a [[Faccia a faccia]] (1967) egy new england-i egyetemi professzorról szó, aki – miután délre utazik és túszul ejtik – kénytelen felfedezni a saját erőszakos ösztöneit. A professzort alakító Gian Maria Volonté szintén Leone-veterán, a banditát pedig a népszerű kubai-amerikai színész, [[Tomas Milian]] alakítja.


'''''# The Comedy Period'''''
Volonté felbukkant Damiano Damiani a Golyó a tábornoknak ([[Quien Sabe|Quién sabe?]], 1966) című filmjében is. Ez később egy sor Mexikóban, az ottani forradalmak idején játszódó politikai westernt ihletett, melyeket „zapata westernnek” (vagy néhol tortillawesternnek) neveznek. Tomas Milian több ilyen zapatában is felbukkant, a legtöbbször olyan figuraként, aki mexikói farmerből lesz a forradalom elkötelezett támogatója. A színész a szegénység és a forradalom szimbóluma lett.


In 1970 Enzo Barboni, who had been Corbucci’s cinematographer for Django, made [[Lo chiamavano Trinità|They call me Trinity]]. What had been parody had now become slapstick and the film became a smash hit all over the world. It also marked the start of a new golden period, if not for the spaghetti western, then at least for the Italian film industry. Numerous comedy westerns were produced and the actors Terence Hill and Bud Spencer both became international stars. In general fans of the spaghetti western genre are not so fond of these comedies, but the Trinity movies are good fun and the second one, [[Continuavano a chiamarlo Trinità|Trinity is still my name]] was the most successful Italian western ever upon its initial release.
A gyakran barokkos stílusú olasz zapatákat az amerikai viszonyoknál természetesen jobban foglalkoztatták az európai politikai fejlemények. A hatvanas években a marxista ideák futótűzként terjedtek az európai értelmiség köreiben (főként a mediterrán országokban). Ezek a westernek a forradalommal, kapitalizmussal és osztályharccal kapcsolatos nézetekre reflektáltak. Mivel az áltagos spagettiwesternekhez képest jóval kifinomultabbak voltak, sikeresek voltak, különösen a lázadó ideákra fogékony diákság körében. E filmek nem mellesleg a harmadik világ országait is meghódították. A zapaták legjobbjai közé Gulio Petroni [[Tepepa]], illetve [[Sergio Corbucc]]i Zsoldos ([[Mercenario, Il|Il Mercenario]]) című filmjei szokás sorolni, mindkettőt 1968-ban mutatták be. 1969-től aztán lassú hanyatlásnak indult a spagettiwestern. A paródiával történő kísérletezés már korábban jellemző volt, mely a James Bond-filmekre adott válaszként is nézhető Sartana- és Sabata-filmeknél egyre látványosabbá vált.
[[Mio nome è Nessuno, Il|My Name is Nobody]], directed by Tonino Valerii (supervised by Leone), is a serio-comical reverie about the end of the West. Some films were of fuse of spaghetti western elements and Hong Kong martial arts movies, with usually an eastern fighting star dropped in the Far West, but none of these films became a real classic. Although dominated by the comedy westerns, a few serious westerns were also produced in the first half of the seventies. Corbucci made [[Vamos a matar, compañeros|Compañeros]], a sort of sequel to his ''The Mercenary'' (1968), while Leone made [[Giù la testa]] (1971), which was a somewhat different take on political spaghetti westerns.  


'''''# The Twilight Spaghettis'''''
'''''# A vígjáték-periódus'''''


When it all seemed over, the genre had its last upswing with the so-called Twilight Spaghettis, dead-serious, very stylish and melancholic westerns, glorifying (and mourning) both the end of the genre as well as the decay of the Italian industry of genre movies. The films were partly shot in the – by then ramshackle - western towns of the Roman studios that had produced dozens of westerns each year in the previous decade. Two of the best twilight spaghettis are Michele Lupo’s [[California]], with Giuliano Gemma, one of Italy’s first and biggest stars of the genre, and [[Keoma]], made by the prolific director Enzo G. Castellari, and starring Franco Nero, who had played Django one decade earlier.
1970-ben [[Enzo Barboni]] – aki Corbucci operatőre volt a Django stábjában– elkészítette Az ördög jobb és bal kezét (Lo chiamavano Trinità, 1970). Ami korábban paródia volt, az most slapstick-humorrá változott, a film pedig hatalmas sikert aratott, szerte a világon. Ezen felül egy kisebb aranykorszak kezdetét is elhozta, mely nem kizárólag a spagettiwesterneket, hanem úgy általában az olasz filmipart érintette. Számtalan western-komédia készült, a legismertebbek [[Terence Hill]] és [[Bud Spencer]] főszereplésével, akik gyorsan nemzetközi sztárok lettek. Bár a spagettiwestern rajongói általában nem szeretik annyira a komédiákat, a Trinity-filmek kifejezetten szórakoztatóak voltak. Az ördög jobb és bal keze 2 ([[Continuavano a chiamarlo Trinità|...Continuavano a chiamarlo Trinità]], 1971) a bemutatásakor a legsikeresebb olasz westernnek számított. A [[Tonino Valerii]] által rendezett Nevem: Senki ([[Mio nome è Nessuno, Il|Il mio nome è Nessuno]], 1973) álomszerű komikus mese a vadnyugat végéről.  


==Today==
A spagettiwestern elemeit több film is ötvözni próbálta a hongkongi harcművészeti filmek jellemző motívumaival. A keleti sztárok szerepeltetésével is erősített filmekből végül egy sem lett igazi klasszikus. A hetvenes évek western-komédiák dominálta első felében több komoly western is napvilágot látott. Corbucci elkészítette az Egy kincskereső Mexikóbant ([[Companeros]], 1970), mely sajátos továbbgondolása a Zsoldosnak, míg Leone az Egy marék dinamit ([[Giù la testa]], 1971) című filmjével a korábbiaktól eltérően közelített a politikai témájú westernekhez.


A new generation of film makers, represented by the likes of [http://www.tarantino.info Quentin Tarantino] and [http://www.robert-rodriguez.info Robert Rodriguez] have rediscovered and embraced the genre, introducing story elements in their own film scripts and developing a visual style that was influenced by the Italians maestros from the sixties. At the same time veteran film makers like Martin Scorsese, Steven Spielberg and of course Clint Eastwood have confirmed their great admiration for Sergio Leone, who is now universally recognized as one of the greatest film makers who ever lived. [[Ennio Morricone]] received an '''''honorary Acadamy Award''''' in 2007, for ‘his magnificent and multifaceted contributions to the art of film music’. Clint Eastwood stood next to him at the ceremony. Both men had met two days earlier, for the first in 40 years, at a reception. The introduction of the DVD has meant a lot for the genre too. For the first time new generations could see those films in their full widescreen beauty, and although there still are things to desire, the most important films are now available on DVD.
'''''# Az alkony-spagettik'''''


This is the most recent version of our introduction page. You can still read two previous versions here: [[Introduction (previous version)]]
Amikor már úgy tűnt, leáldozott az alműfajnak, az ún. alkony spagettikkel (angolul: Twilight Spaghetti) még egyszer utoljára megélénkült az olasz vadnyugat. Ezek a filmek komolyak, nagyon stílusosak és melankolikusak. Egyszerre dicsőítették és siratták a filmtípus végét, illetve az olasz zsánerfilmek hanyatlását. A legjobb alkony-spagettik közé tartozik Michael Lupo [[California]] (1977) című alkotása, Giuliano Gemmával a főszerepben. A másik pedig a [[Keoma]] (1976), amit [[Enzo G. Castellari]] rendezett, a címszerepben az előző évtizedben Djangót játszó Franco Neróval.


==Napjainkban==


Recommended next steps: check out our [[Essential Top 20 Films|Top 20]], our [[Alternative Top 20|Alternative Top 20]] or our [[Staff favorites]] for some inspiration.
Az olyan veterán rendezők, mint Martin Scorsese, Steven Spielberg vagy Clint Eastwood rendre kifejezték a rajongásukat és tiszteletüket Sergio Leone iránt, akit ma már minden idők egyik legnagyobb filmkészítőjeként univerzálisan is elismernek. [[Quentin Tarantino's Top 20 favorite Spaghetti Westerns|Quentin Tarantino]] és Robert Rodriguez hatására a filmesek újabb generiácói is felfedezték maguknak az alműjfat. Az olasz maestrók ihlette vizuális stílus a jellegzetes forgatókönyvírói elemek sokaknál visszaköszönnek. Ennio Morriconét az Amerikai Filmakadémia 2007-ben „a filmzene művészetében végzett csodálatos és sokrétű közreműködéséért” életműdíjjal jutalmazta. A díjátadón Clint Eastwood állt mellette, akivel két nappal azelőtt találkoztak, közel 40 év után. A DVD mint új filmhordozó elterjedése is sokat jelentett az alműfajnak. Újabb és újabb generációk fedezhetik fel maguknak ezeket a filmeket, végre a szépségükhöz méltó minőségben. Bár a paletta még távolról sem teljes, a legfontosabb filmek már elérhetők a különféle kiadású lemezeken.


Ez a legfrissebb verziója a bevezető oldalunknak. Az előző verziókat még elolvashatod itt:


--By [[User:Scherpschutter|Scherpschutter]] & [[User:Lindberg|Lindberg]]
Következő lépésként: kedvcsinálóként fusd át a [[Essential Top 20 Films|Top 20]], az [[Alternative Top 20|Alternatív Top 20]] és a [[Staff favorites|Szerkesztők kedvencei]] listáinkat is.
 
 
 
--By [[User:Scherpschutter|Scherpschutter]] & [[User:Lindberg|Lindberg]], hungarian translation by Huber Zoltan.




[[Category:Articles]]
[[Category:Articles]]
__NOTOC__
__NOTOC__

Latest revision as of 10:04, 12 March 2020

Köszöntünk a KEZDŐK SPAGETTIWESTERN KALAUZA bevezető oldalon! Ha csak most ismerkedsz a műfajjal és elveszve érzed magad a rengeteg filmcím és nyomasztóan soknak tűnő információ között, kezdd itt a böngészést!

Sidebar27.jpg

Sidebar8.jpg

Sidebar14.jpg

Sidebar3b.jpg

Sidebar19.jpg

Sidebar5.jpg

Sidebar11.jpg

Sidebar18.jpg

Sidebar2.jpg

Sidebar10.jpg

Sidebar9.jpg

Sidebar1.jpg

Mi a spagettiwestern?

A legtöbben úgy vélik, a zsáner felvirágzása Sergio Leone Egy maréknyi dollárért (Per un pugno di dollari, 1964) című filmjével indult, mely egy japán szamuráj film, A testőr (Yojimbo, Akira Kurosawa, 1961) sajátos adaptációja. Olaszországban azonban már Leone áttörő sikere előtt is készültek westernek, sőt, az olaszok nem is az elsők voltak, akik a hatvanas évek Európájában vadnyugati filmeket gyártottak. Németországban jó néhány roppant népszerű, Karl May művei alapján készült western készült.

Az azonban kétségtelen, hogy Sergio Leone volt az a rendező, aki első westernjével és annak két folytatásával önálló stílust és hangvételt teremtve szinte egymaga határozta meg a spagettiwestern alműfaját. A Pár dollárral többért (Per qualche dollaro in più, 1965) és az Il buono, il brutto, il cattivo (The Good, the Bad & the Ugly, 1966) című filmeket az elsővel együtt „Dollár-trilógia” néven szokás emlegetni. Leone filmjeiben a vadnyugat poros pusztaság, süvöltő széllel, vézna, éhenkórász kutyákkal és gonosztevőket idézően mocskos, cinikus hősökkel.

E három film zenéjét Ennio Morricone komponálta. A Maestro dallamai legalább annyira szokatlanok, mint Leone képei: a trombita, hárfa és elektronikus gitár mellett fütyülést, ostorcsattogást, illetve pisztoly hangját is hozzákeverte a zenéhez. Egy kritikus úgy jellemezte ezt a megoldást, „mintha egy csörgőkígyó lenne a dobszerelésben”. Morricone több mint 30 olasz westernhez komponált zenét, munkássága nagyban hozzájárult a zsáner sikeréhez.

A spagettiwesternek általában jóval akcióorientáltabbak az amerikai társaiknál. A kevés párbeszéd és az intenzív, az egyes karaktereket jellemző zenehasználat miatt e filmek gyakran operaszerű hatást keltenek. A westerneket korábban is nevezték „lóoperának”, de ahogyan a neves teoretikus, Christopher Frayling is rámutatott, az olasz westernekre volt szükség ahhoz, hogy az operaszerűség valódi jelentést nyerjen.

A spagettiwesternek többsége meglehetősen erőszakos, sok közülük fennakadt a cenzúra hálóján. Emiatt sokszor megvágták, vagy egyes országokban akár be is tiltották őket. Számos spagettiwestern az amerikai-mexikói határon játszódik, ezek többsége szadista, harsány mexikói banditákat is felvonultat. A polgárháború és annak társadalmi következményei szintén kedvelt hátterek. Az olyan jellegzetesen amerikai nevek helyett, mint Will Kane vagy Ethan Edwards, az olasz westernhősök olyan szokatlan, néha egészen bizarr neveket viseltek, mint Ringo, Sartana, Sabata, Johnny Oro, Arizona Colt, vagy az ikonikus Django.

Olaszország erősen katolikus, ami szintén hatást gyakorolt a névválasztásra (olyan figurákkal is találkozhatunk, akiket a Hallelujah, Temető, Szentháromság, vagy Szenteltvíz Joe elnevezések olasz megfelelőivel illették). A vizuális megoldások gyakran szintén sokat merítettek az egyházi hagyományból, legyen szó keresztre feszítésről, az utolsó vacsoráról, vagy az ecce homo-ról. Giulio Questi szürreális látomása, az A Se sei vivo spara (1967) hőse például egy poros kisvárosban az Ítéletnap egy sajátos változatát kénytelen átélni. A spagettiwesternek külső jeleneteit – főként a relatíve nagyobb költségvetéssel készültek esetében – Spanyolországban vették fel. Az almeríai Tabernas-sivatag (Andalúzia), a Madridhoz közeli Colmenar Viejo és a Hoyo de Manzavares voltak a legnépszerűbb forgatási helyszínek. Olaszországban Lazio tartománya (Róma szomszédos területe) volt a legkedveltebb. Néhány spagettiwestern az Alpokban, Észak Afrikában, vagy Izraelben forgott. A belső jelenetek általában a Cinecitta vagy az Elios nevű római stúdiók westernfalvaiban készültek. Az Elios stúdiókban egy mexikói városka díszletei is álltak.

Egy kis történelem

# A korai idők

A western mindig is népszerűnek számított Olaszországban. Mivel a II. világháború alatt a fasiszta kormány utasítására száműzték az amerikai filmeket az olasz mozikból, a közönséget igényeit kiszolgálandó olyan filmek készültek, mint az 1942-es Il Fanciullo del West (a rendező Giorgio Ferroni később, a spagettiwestern aranykorában több filmet is készített). Később, a hatvanas évek elejére a western az amerikai és az európai mozikban is visszaszorulóban volt. A műfaj népszerűsége Hollywoodban csökkent, a cowboyos történetek a tengerentúlon inkább a televízió képernyőjén bukkantak fel.

A már említett Karl May-filmek kulturálisan és gazdaságilag is előkészítették a terepet a nagyobb szabású európai westernek számára. A korai olasz darabok még az amerikai B-filmek hatását keltették olyan stáblistával, ahol mindenki amerikai hangzású álnevek mögé rejtőzött. Kiváló példa erre a Leone Egy maréknyi dollárért című filmjével párhuzamosan készült Le pistole non discutono (1964). Míg Leone újradefiniálta a western zsánerét, Mario Caiano rendező egy klasszikus történetet mesélt el Pat Garret sheriffről. Caiano egy idősebb amerikaival forgatott (Rod Cameron), Leone azonban egy fiatal televíziós színészt választott, akit Clint Eastwoodnak hívtak.

Az ekkor még gyerekcipőben járó spagettiwestern az amerikai és olasz hatások vegyítésével próbálkozott. Kiváló példa Duccio Tessari két Ringo-filmje, a Pisztolyt Ringónak (Una Pistola per Ringo, 1695) és a Ringo visszatér (Il ritorno di Ringo, 1965), mindkettő Giuliano Gemmaval, Olaszország első nagy spagettiwestern-sztárjával a főszerepben. Leone eközben még Bob Robertson néven jegyezte az Egy maréknyi dollárért nemzetközi változatát. Az első olasz, aki a saját nevén rendezte westernjét, Sergio Corbucci volt. Ez a film a Minnesota Clay (1965) volt.

# Az aranyévek: 1966-1968

E rövidke időszakban készült filmek többsége klasszikussá vált. Leone 1966-ban elkészítette A Jó, a Rossz és a Csúfot, melyet sokan az abszolút spagettiwesternnek és az alműfaj legjobbjának tartanak. Egy másik fontos mérföldkő Sergio Corbucci Django című filmje (a rendezőt "a másik” Sergióként is szokás emlegetni). A Django a bosszúfilmek prototípusává vált és számos olyan követőt ihletett, melynek ott szerepelt a „Django” név a címében. 1968-ban e két rendező újabb remekművekkel gazdagította az alzsánert. Leone leforgatta a legendás Volt egyszer egy vadnyugatot (C'era una volta il West), az első olyan spagettiwesternt, melyet már a legkomolyabb kritikusok is elismertek. Corbucci pedig elkészítette letaglózó erejű látomását, A halál csöndjét (Grande silenzio). A végig hóban játszódó film megszegi az összes műfaji szabályt, többek között azt a klisét is, hogy a westernben mindig a jók győznek.

A korszak egy másik nagy alkotója, Sergio Sollima (a „harmadik” Sergio) az egyik legintellektuálisabb, politikailag elhivatott western-rendezőnek bizonyult. A Dollár-trilógia két epizódjában is feltűnő Lee van Cleef főszereplésével készült sikere, A nagy leszámolás (La Resa dei Conti, 1966) egyszerre beszél a társadalmi osztályok belső harcairól, illetve dekonstruálja fegyverforgató mítoszát. Következő filmje, a Faccia a faccia (1967) egy new england-i egyetemi professzorról szó, aki – miután délre utazik és túszul ejtik – kénytelen felfedezni a saját erőszakos ösztöneit. A professzort alakító Gian Maria Volonté szintén Leone-veterán, a banditát pedig a népszerű kubai-amerikai színész, Tomas Milian alakítja.

Volonté felbukkant Damiano Damiani a Golyó a tábornoknak (Quién sabe?, 1966) című filmjében is. Ez később egy sor Mexikóban, az ottani forradalmak idején játszódó politikai westernt ihletett, melyeket „zapata westernnek” (vagy néhol tortillawesternnek) neveznek. Tomas Milian több ilyen zapatában is felbukkant, a legtöbbször olyan figuraként, aki mexikói farmerből lesz a forradalom elkötelezett támogatója. A színész a szegénység és a forradalom szimbóluma lett.

A gyakran barokkos stílusú olasz zapatákat az amerikai viszonyoknál természetesen jobban foglalkoztatták az európai politikai fejlemények. A hatvanas években a marxista ideák futótűzként terjedtek az európai értelmiség köreiben (főként a mediterrán országokban). Ezek a westernek a forradalommal, kapitalizmussal és osztályharccal kapcsolatos nézetekre reflektáltak. Mivel az áltagos spagettiwesternekhez képest jóval kifinomultabbak voltak, sikeresek voltak, különösen a lázadó ideákra fogékony diákság körében. E filmek nem mellesleg a harmadik világ országait is meghódították. A zapaták legjobbjai közé Gulio Petroni Tepepa, illetve Sergio Corbucci Zsoldos (Il Mercenario) című filmjei szokás sorolni, mindkettőt 1968-ban mutatták be. 1969-től aztán lassú hanyatlásnak indult a spagettiwestern. A paródiával történő kísérletezés már korábban jellemző volt, mely a James Bond-filmekre adott válaszként is nézhető Sartana- és Sabata-filmeknél egyre látványosabbá vált.

# A vígjáték-periódus

1970-ben Enzo Barboni – aki Corbucci operatőre volt a Django stábjában– elkészítette Az ördög jobb és bal kezét (Lo chiamavano Trinità, 1970). Ami korábban paródia volt, az most slapstick-humorrá változott, a film pedig hatalmas sikert aratott, szerte a világon. Ezen felül egy kisebb aranykorszak kezdetét is elhozta, mely nem kizárólag a spagettiwesterneket, hanem úgy általában az olasz filmipart érintette. Számtalan western-komédia készült, a legismertebbek Terence Hill és Bud Spencer főszereplésével, akik gyorsan nemzetközi sztárok lettek. Bár a spagettiwestern rajongói általában nem szeretik annyira a komédiákat, a Trinity-filmek kifejezetten szórakoztatóak voltak. Az ördög jobb és bal keze 2 (...Continuavano a chiamarlo Trinità, 1971) a bemutatásakor a legsikeresebb olasz westernnek számított. A Tonino Valerii által rendezett Nevem: Senki (Il mio nome è Nessuno, 1973) álomszerű komikus mese a vadnyugat végéről.

A spagettiwestern elemeit több film is ötvözni próbálta a hongkongi harcművészeti filmek jellemző motívumaival. A keleti sztárok szerepeltetésével is erősített filmekből végül egy sem lett igazi klasszikus. A hetvenes évek western-komédiák dominálta első felében több komoly western is napvilágot látott. Corbucci elkészítette az Egy kincskereső Mexikóbant (Companeros, 1970), mely sajátos továbbgondolása a Zsoldosnak, míg Leone az Egy marék dinamit (Giù la testa, 1971) című filmjével a korábbiaktól eltérően közelített a politikai témájú westernekhez.

# Az alkony-spagettik

Amikor már úgy tűnt, leáldozott az alműfajnak, az ún. alkony spagettikkel (angolul: Twilight Spaghetti) még egyszer utoljára megélénkült az olasz vadnyugat. Ezek a filmek komolyak, nagyon stílusosak és melankolikusak. Egyszerre dicsőítették és siratták a filmtípus végét, illetve az olasz zsánerfilmek hanyatlását. A legjobb alkony-spagettik közé tartozik Michael Lupo California (1977) című alkotása, Giuliano Gemmával a főszerepben. A másik pedig a Keoma (1976), amit Enzo G. Castellari rendezett, a címszerepben az előző évtizedben Djangót játszó Franco Neróval.

Napjainkban

Az olyan veterán rendezők, mint Martin Scorsese, Steven Spielberg vagy Clint Eastwood rendre kifejezték a rajongásukat és tiszteletüket Sergio Leone iránt, akit ma már minden idők egyik legnagyobb filmkészítőjeként univerzálisan is elismernek. Quentin Tarantino és Robert Rodriguez hatására a filmesek újabb generiácói is felfedezték maguknak az alműjfat. Az olasz maestrók ihlette vizuális stílus a jellegzetes forgatókönyvírói elemek sokaknál visszaköszönnek. Ennio Morriconét az Amerikai Filmakadémia 2007-ben „a filmzene művészetében végzett csodálatos és sokrétű közreműködéséért” életműdíjjal jutalmazta. A díjátadón Clint Eastwood állt mellette, akivel két nappal azelőtt találkoztak, közel 40 év után. A DVD mint új filmhordozó elterjedése is sokat jelentett az alműfajnak. Újabb és újabb generációk fedezhetik fel maguknak ezeket a filmeket, végre a szépségükhöz méltó minőségben. Bár a paletta még távolról sem teljes, a legfontosabb filmek már elérhetők a különféle kiadású lemezeken.

Ez a legfrissebb verziója a bevezető oldalunknak. Az előző verziókat még elolvashatod itt:

Következő lépésként: kedvcsinálóként fusd át a Top 20, az Alternatív Top 20 és a Szerkesztők kedvencei listáinkat is.


--By Scherpschutter & Lindberg, hungarian translation by Huber Zoltan.

Retrieved from "https://www.spaghetti-western.net/index.php?title=Bevezetés&oldid=115237"
Cookies help us deliver our services. By using our services, you agree to our use of cookies.
More information