Bevezetés: Difference between revisions

From The Spaghetti Western Database
Jump to: navigation, search
 
(19 intermediate revisions by 2 users not shown)
Line 1: Line 1:
{{Introduction}}
{{Introduction}}
Welcome to our '''BEGINNER'S GUIDE TO THE SPAGHETTI WESTERN'''. Start reading here if you are new to the genre and find yourself confused by the sheer overwhelming number of films.
Köszöntünk a '''KEZDŐK SPAGETTIWESTERN KALAUZA''' bevezető oldalon! Ha csak most ismerkedsz a műfajjal és elveszve érzed magad a rengeteg filmcím és nyomasztóan soknak tűnő információ között, kezdd itt a böngészést!


{{IntroSidebar}}
{{IntroSidebar}}
==Mi a spagetti western?==
==Mi a spagettiwestern?==
A spagetti western a hatvanas évek első felében született és egészen a hetvenes évek második feléig tartott. Nevét arra a tényre lehet visszavezetni, hogy legtöbbjük olasz rendezők és producerek munkái, gyakran kollaborálva egyéb európai országokkal, különösen Spanyolországgal és Németországgal. A „spagetti western” jelzés eredetileg pejoratív, becsmérlő fogalomnak minősült, melyet külföldi filmkritikusok használtak hangsúlyozva az amerikai westernekhez mért alantasságukat. A filmek legtöbbje alacsony költségvetésből készült, ám a szegényes körülmények között is igyekeztek kreatívak és művésziek lenni annak ellenére, hogy különösebb elismerésben még saját hazájukban sem részesültek. A nyolcvanas években a zsáner reputációja egyre nőtt, így ma ezt a fogalmat kevésbé használják negatív értelemben, bár az olaszok közül többen is inkább a „western all’italiana” (azaz western olasz stílusban) elnevezést preferálják. Japánban a "makaróni western" elnevezést kapta, míg Németországban "italowestern"-nek hívják.
A legtöbben úgy vélik, a zsáner felvirágzása Sergio Leone Egy maréknyi dollárért ([[Per un pugno di dollari]], 1964) című filmjével indult, mely egy japán szamuráj film, A testőr (Yojimbo, Akira Kurosawa, 1961) sajátos adaptációja. Olaszországban azonban már Leone áttörő sikere előtt is készültek westernek, sőt, az olaszok nem is az elsők voltak, akik a hatvanas évek Európájában vadnyugati filmeket gyártottak. Németországban jó néhány roppant népszerű, Karl May művei alapján készült western készült.  


==Mi olyan különleges benne?==
Az azonban kétségtelen, hogy [[Sergio Leone]] volt az a rendező, aki első westernjével és annak két folytatásával önálló stílust és hangvételt teremtve szinte egymaga határozta meg a spagettiwestern alműfaját. A Pár dollárral többért ([[Per qualche dollaro in più]], 1965) és az Il buono, il brutto, il cattivo ([[The Good, the Bad & the Ugly]], 1966) című filmeket az elsővel együtt „Dollár-trilógia” néven szokás emlegetni. Leone filmjeiben a vadnyugat poros pusztaság, süvöltő széllel, vézna, éhenkórász kutyákkal és gonosztevőket idézően mocskos, cinikus hősökkel.
Sokan úgy válik, hogy a zsáner kivirágzása Sergio Leone Egy maréknyi dollárért (A Fistful of Dollars, 1964) című filmjével indult, mely egy japán szamuráj film, a Yojimbo (Akira Kurosawa, 1961) adaptációja. Ám jó pár western Olaszországban még Leone előtt újra definiálta a műfajt, és nem az olaszok voltak az elsők, akik a hatvanas évek Európájában westerneket gyártottak. Németországban egy sor roppant sikeres, Karl May művei alapján készült western készült és az első európai western, mely tartalmazta a zsáner egyes hozzávalóit olasz beavatkozás nélkül, angol-spanyol koprodukcióban készült: ez volt a The Savage Guns (Michael Carreras, 1962).  


Az azonban biztos, hogy Sergio Leone volt az, aki megadta a zsánernek azt a definitív küllemet és attitűdöt első westernjével és annak két folytatásával: a Pár dollárral többért (For a Fistful of Dollars, 1965) és A Jó, a Rossz és a Csúf (The Good, the Bad and the Ugly, 1966) című filmekkel. Együttesen ezeket az alkotásokat „Dollár-trilógia”-ként szoktuk aposztrofálni. Leone filmjeiben a nyugat poros pusztaság, süvöltő széllel, vézna, kiéheztetett kutyákkal és gonosztevőkhöz illően mocskos küllemű, cinikus hősökkel.  
E három film zenéjét [[Ennio Morricone]] komponálta. A Maestro dallamai legalább annyira szokatlanok, mint Leone képei: a trombita, hárfa és elektronikus gitár mellett fütyülést, ostorcsattogást, illetve pisztoly hangját is hozzákeverte a zenéhez. Egy kritikus úgy jellemezte ezt a megoldást, „mintha egy csörgőkígyó lenne a dobszerelésben”. Morricone több mint 30 olasz westernhez komponált zenét, munkássága nagyban hozzájárult a zsáner sikeréhez.


Mind a három film zenéjét Ennio Morricone komponálta, dallamai legalább annyira szokatlanok, mint Leone képei: a trombita, hárfa és elektronikus gitár mellett fütyülést, ostorcsattogást, illetve pisztoly hangját is hozzáadta a recepthez, melyet egy kritikus úgy jellemzett: „mintha egy csörgőkígyó lenne a dobszerelésben”. Morricone több mint 30 olasz westernhez komponált zenét, munkássága nagyban hozzájárult a zsáner sikeréhez.  
A spagettiwesternek általában jóval akcióorientáltabbak az amerikai társaiknál. A kevés párbeszéd és az intenzív, az egyes karaktereket jellemző zenehasználat miatt e filmek gyakran operaszerű hatást keltenek. A westerneket korábban is nevezték „lóoperának”, de ahogyan a neves teoretikus, Christopher Frayling is rámutatott, az olasz westernekre volt szükség ahhoz, hogy az operaszerűség valódi jelentést nyerjen.  


A spagetti westernek átlagban jóval akció-orientáltabbak amerikai társaiknál. A dialógusok minimálisak, néhány kritikus pedig megfigyelte, hogy a zenehasználatból fakadóan (mely egyfajta illusztratív adalékként megy hozzá a narratívához) operaszerűen konstruált filmekről beszélünk. Ekkor már hosszú ideje, hogy a westerneket „ló operák”-nak hívják, de ahogy Christopher Frayling professzor rámutatott, az olasz westernekre volt szükség ahhoz, hogy megmutassák, mit is jelent ez. A spagetti westernek többsége meglehetősen erőszakos volt, sok közülük cenzori problémákba is ütközött, mely azt eredményezte, hogy megvágják őket vagy betiltsák egyes piacokon. Sok spagetti western az amerikai-mexikói határon játszódik és a legtöbbjük szadista, harsány mexikói banditákat is szerepeltet. A polgárháború és annak hatása ismétlődő háttérnek bizonyult. Olyan nevek helyett, mint Will Kane vagy Ethan Edwards, a hősök olyan bizarr, szokatlan neveket viseltek, mint Ringo, Sartana, Sabata, Johnny Oro, Arizona Colt, vagy Django. Tagadhatatlanul katolikus műfajjal van dolgunk (olyan nevekkel is találkozhatunk, mint Hallelujah, Temető, Szentháromság, vagy Szenteltvíz Joe!), telítve olyan vizuális stílussal, melyek erősen merítenek a katolikus ikonográfiából: legyen szó a keresztre feszítésről, az utolsó vacsoráról, vagy az ecce homo-ról. A Django Kill! (Se sei vivo, spara, 1967) szürreális extravaganciája Giulio Questi-től (egykoron Fellini asszisztense volt) egy visszavonult hőst állít középpontba, aki az Ítéletnap egy változatának lesz tanúja egy poros városkában.
A spagettiwesternek többsége meglehetősen erőszakos, sok közülük fennakadt a cenzúra hálóján. Emiatt sokszor megvágták, vagy egyes országokban akár be is tiltották őket. Számos spagettiwestern az amerikai-mexikói határon játszódik, ezek többsége szadista, harsány mexikói banditákat is felvonultat. A polgárháború és annak társadalmi következményei szintén kedvelt hátterek. Az olyan jellegzetesen amerikai nevek helyett, mint Will Kane vagy Ethan Edwards, az olasz westernhősök olyan szokatlan, néha egészen bizarr neveket viseltek, mint Ringo, Sartana, Sabata, Johnny Oro, [[Arizona Colt]], vagy az ikonikus [[Django]].  


A spagetti westernek szabad ég alatti jelenetei – főként a relatíve nagyobb költségvetésűeknél – Spanyolországban készültek, sok esetben az almeriai Tabernas-sivatagban (Andalúzia) és a Madridhoz közeli Colmenar Viejóban, valamint Hoyo de Manzavares-ben. Olaszországban Lazio tartománya (Róma szomszédos területe) volt a legkedveltebb forgatási helyszín. Néhányuk az Alpokban, Észak Afrikában, vagy Izraelben forgott. A belső jelenetek általában a Cinecitta vagy az Elios nevű római stúdiók western falvaiban készültek. Az Elios stúdiók a western-város mellett magukénak tudhattak egy mexikói változatot is.
Olaszország erősen katolikus, ami szintén hatást gyakorolt a névválasztásra (olyan figurákkal is találkozhatunk, akiket a Hallelujah, Temető, Szentháromság, vagy Szenteltvíz Joe elnevezések olasz megfelelőivel illették). A vizuális megoldások gyakran szintén sokat merítettek az egyházi hagyományból, legyen szó keresztre feszítésről, az utolsó vacsoráról, vagy az ecce homo-ról. [[Giulio Questi]] szürreális látomása, az A [[Se sei vivo spara]] (1967) hőse például egy poros kisvárosban az Ítéletnap egy sajátos változatát kénytelen átélni.
A spagettiwesternek külső jeleneteit – főként a relatíve nagyobb költségvetéssel készültek esetében – Spanyolországban vették fel. Az almeríai Tabernas-sivatag (Andalúzia), a Madridhoz közeli Colmenar Viejo és a Hoyo de Manzavares voltak a legnépszerűbb forgatási helyszínek. Olaszországban Lazio tartománya (Róma szomszédos területe) volt a legkedveltebb. Néhány spagettiwestern az Alpokban, Észak Afrikában, vagy Izraelben forgott. A belső jelenetek általában a Cinecitta vagy az Elios nevű római stúdiók westernfalvaiban készültek. Az Elios stúdiókban egy mexikói városka díszletei is álltak.


==Egy kis történelem==
==Egy kis történelem==
Line 21: Line 21:
'''''# A korai idők'''''
'''''# A korai idők'''''


A western mindig is populárisnak számított Olaszországban. Mialatt a II. világháború folyamán az olasz mozikból száműzték az amerikai westerneket a fasiszta kormány kedvéért, olyan darabok készültek, mint az ''Il Fanciullo del West'' (1942) Giorgio Ferroni-tól (aki több művet is alkotott a zsánerben, mikor aranykorát élte a spagetti western). Annak, hogy a hatvanas években hiánycikké vált az amerikai western az európai mozikban, más oka is volt: olyan fontos műfaji rendezők, mint John Ford vagy Anthony Mann rég túl voltak a legjobb éveiken, a cowboyos filmek pedig át lettek ültetve a televízió képernyőjére. A Karl May-filmek kulturális és gazdasági kontextust teremtettek a nagyobb szabású európai westernek számára, a korai olasz példák pedig főként amerikai B-filmek hatását keltették olyan stábbal, akik amerikai hangzású álnevek mögé rejteztek. Leone Egy maréknyi dollárért című filmje párhuzamosan készült Mario Caiano Pistols don’t argue nevű dolgozatával. Míg Leone újradefiniálta a zsánert, Caiano egy klasszikus történetet mesélt el Pat Garret seriffről, és míg Caiano egy idősebb amerikai színésszel forgatott (Rod Cameron), addig Leone egy fiatal televíziós színészt választott, akit Clint Eastwood-nak hívtak. Ez a még gyerekcipőben topogó műfaj a legtöbb filmet 1965-ben még amerikai és olasz hatások vegyítésével vetette ki magából, vegyük például Duccio Tessari Ringo-filmjeit (''A pistol for Ringo'' és a ''Return of Ringo'' Giuliano Gemmával, az olasz western első szupersztárjával). Leone ezalatt még mindig Bob Robertston néven szignózta az Egy maréknyi dollárért nemzetközi változatát. Az első olasz, aki a saját nevén rendezte westernjét, Sergio Corbucci volt, a film pedig a ''Minnesota Clay'' (1965).
A western mindig is népszerűnek számított Olaszországban. Mivel a II. világháború alatt a fasiszta kormány utasítására száműzték az amerikai filmeket az olasz mozikból, a közönséget igényeit kiszolgálandó olyan filmek készültek, mint az 1942-es Il Fanciullo del West (a rendező Giorgio Ferroni később, a spagettiwestern aranykorában több filmet is készített). Később, a hatvanas évek elejére a western az amerikai és az európai mozikban is visszaszorulóban volt. A műfaj népszerűsége Hollywoodban csökkent, a cowboyos történetek a tengerentúlon inkább a televízió képernyőjén bukkantak fel.  


'''''# The Glory Years: 1966 - 1968'''''
A már említett [[:Category:Karl May|Karl May]]-filmek kulturálisan és gazdaságilag is előkészítették a terepet a nagyobb szabású európai westernek számára. A korai olasz darabok még az amerikai B-filmek hatását keltették olyan stáblistával, ahol mindenki amerikai hangzású álnevek mögé rejtőzött. Kiváló példa erre a Leone Egy maréknyi dollárért című filmjével párhuzamosan készült [[Pistole non discutono, Le|Le pistole non discutono]] (1964). Míg Leone újradefiniálta a western zsánerét, [[Mario Caiano]] rendező egy klasszikus történetet mesélt el Pat Garret sheriffről. Caiano egy idősebb amerikaival forgatott (Rod Cameron), Leone azonban egy fiatal televíziós színészt választott, akit [[Clint Eastwood]]nak hívtak.


In this rather brief period most of the films that have become classics were made. In 1966 Leone made The Good, the Bad and the Ugly, commonly regarded as the quintessential spaghetti western, and now considered by many to be the best western ever made. Another milestone was the groundbreaking [[Django]] by Sergio Corbucci (often called ‘the other Sergio’), which became the prototype of the vengeance tale, and spawned numerous films with ‘Django’ in its title. In 1968 these two directors brought the genre two more indisputable masterpieces: Leone made the legendry [[C'era una volta il West|Once upon a Time in the West]], the first spaghetti western to attract the attention of so-called ‘serious’ critics, and Corbucci made the devastating [[Grande silenzio, Il|The Great Silence]], which was entirely set in the snow and subverted virtually all genre conventions, among them the often heard cliché that in a western the good guy always wins.
Az ekkor még gyerekcipőben járó spagettiwestern az amerikai és olasz hatások vegyítésével próbálkozott. Kiváló példa Duccio Tessari két Ringo-filmje, a Pisztolyt Ringónak ([[Pistola per Ringo, Una|Una Pistola per Ringo]], 1695) és a Ringo visszatér ([[Ritorno di Ringo, Il|Il ritorno di Ringo]], 1965), mindkettő [[Giuliano Gemma]]val, Olaszország első nagy spagettiwestern-sztárjával a főszerepben. Leone eközben még Bob Robertson néven jegyezte az Egy maréknyi dollárért nemzetközi változatát. Az első olasz, aki a saját nevén rendezte westernjét, [[Sergio Corbucci]] volt. Ez a film a [[Minnesota Clay]] (1965) volt.


Another director from the golden period of the genre, is Sergio Sollima (‘the third Sergio’), the most intellectual and politically committed of all spaghetti western directors. His [[Resa dei conti, La|The Big Gundown]] (La Resa dei Conti, 1966), with Lee van Cleef, who had also appeared in two of the three Dollar movies, is a tale about class struggle as well as a deconstruction of the mythology of the law-upholding gunslinger. [[Faccia a faccia|Face to face]] (1967) is the story of a New England college professor, who travels down south and discovers his violent instincts when he’s held hostage by a bandit. The professor is played by Gian Maria Volonté, another Leone veteran, while the bandit is played by Cuban-American actor Tomas Milian. 
'''''# Az aranyévek: 1966-1968'''''


Volonté also appeared in Damiano Damiani's [[Quien Sabe|A Bullet for the General]] (Quién sabe? 1966), a film that set the tone for a series of political westerns set in Mexico during of the several Mexican revolutions, the so-called '''''‘Zapata westerns’''''' (occasionally called ‘Tortilla westerns’). Tomas Milian would appear in many of these Zapata westerns, always as a peon, a Mexican farmer turned revolutionary. In his own words he became a 'symbol of poverty and revolution'. Set in Mexico, and filmed in a baroque western style, the Zapata westerns nevertheless seemed more concerned with European than American (North or Latin) politics. In the sixties Marxist ideas were wide-spread among European intellectuals, especially in the Mediterranean countries, and the Zapata westerns seem to reflect the revolutionary ideas that lived among them. Being more sophisticated and intellectual than most ‘ordinary’ spaghetti westerns, the Zapata westerns were popular among students. But they were also very popular among third world audiences. Among the best Zapatas are Gulio Petroni’s [[Tepepa]] and Sergio Corbucci’s [[Mercenario, Il|The Mercenary]] (both released in 1968).  
E rövidke időszakban készült filmek többsége klasszikussá vált. Leone 1966-ban elkészítette A Jó, a Rossz és a Csúfot, melyet sokan az abszolút spagettiwesternnek és az alműfaj legjobbjának tartanak. Egy másik fontos mérföldkő Sergio Corbucci [[Django]] című filmje (a rendezőt "a másik” Sergióként is szokás emlegetni). A Django a bosszúfilmek prototípusává vált és számos olyan követőt ihletett, melynek ott szerepelt a „Django” név a címében. 1968-ban e két rendező újabb remekművekkel gazdagította az alzsánert. Leone leforgatta a legendás Volt egyszer egy vadnyugatot (C'era una volta il West), az első olyan spagettiwesternt, melyet már a legkomolyabb kritikusok is elismertek. Corbucci pedig elkészítette letaglózó erejű látomását, A halál csöndjét (Grande silenzio). A végig hóban játszódó film megszegi az összes műfaji szabályt, többek között azt a klisét is, hogy a westernben mindig a jók győznek.


1969 showed a decline in the number of westerns produced, and a tendency to parody the genre, already announced in the previous years, became more apparent, especially in the Sartana movies, often called the answer of the spaghetti western to the James Bond movies.  
A korszak egy másik nagy alkotója, Sergio Sollima (a „harmadik” Sergio) az egyik legintellektuálisabb, politikailag elhivatott western-rendezőnek bizonyult. A Dollár-trilógia két epizódjában is feltűnő Lee van Cleef főszereplésével készült sikere, A nagy leszámolás ([[Resa dei Conti, La|La Resa dei Conti]], 1966) egyszerre beszél a társadalmi osztályok belső harcairól, illetve dekonstruálja fegyverforgató mítoszát. Következő filmje, a [[Faccia a faccia]] (1967) egy new england-i egyetemi professzorról szó, aki – miután délre utazik és túszul ejtik – kénytelen felfedezni a saját erőszakos ösztöneit. A professzort alakító Gian Maria Volonté szintén Leone-veterán, a banditát pedig a népszerű kubai-amerikai színész, [[Tomas Milian]] alakítja.


'''''# The Comedy Period'''''
Volonté felbukkant Damiano Damiani a Golyó a tábornoknak ([[Quien Sabe|Quién sabe?]], 1966) című filmjében is. Ez később egy sor Mexikóban, az ottani forradalmak idején játszódó politikai westernt ihletett, melyeket „zapata westernnek” (vagy néhol tortillawesternnek) neveznek. Tomas Milian több ilyen zapatában is felbukkant, a legtöbbször olyan figuraként, aki mexikói farmerből lesz a forradalom elkötelezett támogatója. A színész a szegénység és a forradalom szimbóluma lett.


In 1970 Enzo Barboni, who had been Corbucci’s cinematographer for Django, made [[Lo chiamavano Trinità|They call me Trinity]]. What had been parody had now become slapstick and the film became a smash hit all over the world. It also marked the start of a new golden period, if not for the spaghetti western, then at least for the Italian film industry. Numerous comedy westerns were produced and the actors Terence Hill and Bud Spencer both became international stars. In general fans of the spaghetti western genre are not so fond of these comedies, but the Trinity movies are good fun and the second one, [[Continuavano a chiamarlo Trinità|Trinity is still my name]] was the most successful Italian western ever upon its initial release.
A gyakran barokkos stílusú olasz zapatákat az amerikai viszonyoknál természetesen jobban foglalkoztatták az európai politikai fejlemények. A hatvanas években a marxista ideák futótűzként terjedtek az európai értelmiség köreiben (főként a mediterrán országokban). Ezek a westernek a forradalommal, kapitalizmussal és osztályharccal kapcsolatos nézetekre reflektáltak. Mivel az áltagos spagettiwesternekhez képest jóval kifinomultabbak voltak, sikeresek voltak, különösen a lázadó ideákra fogékony diákság körében. E filmek nem mellesleg a harmadik világ országait is meghódították. A zapaták legjobbjai közé Gulio Petroni [[Tepepa]], illetve [[Sergio Corbucc]]i Zsoldos ([[Mercenario, Il|Il Mercenario]]) című filmjei szokás sorolni, mindkettőt 1968-ban mutatták be. 1969-től aztán lassú hanyatlásnak indult a spagettiwestern. A paródiával történő kísérletezés már korábban jellemző volt, mely a James Bond-filmekre adott válaszként is nézhető Sartana- és Sabata-filmeknél egyre látványosabbá vált.
[[Mio nome è Nessuno, Il|My Name is Nobody]], directed by Tonino Valerii (supervised by Leone), is a serio-comical reverie about the end of the West. Some films were of fuse of spaghetti western elements and Hong Kong martial arts movies, with usually an eastern fighting star dropped in the Far West, but none of these films became a real classic. Although dominated by the comedy westerns, a few serious westerns were also produced in the first half of the seventies. Corbucci made [[Vamos a matar, compañeros|Compañeros]], a sort of sequel to his ''The Mercenary'' (1968), while Leone made [[Giù la testa]] (1971), which was a somewhat different take on political spaghetti westerns.  


'''''# The Twilight Spaghettis'''''
'''''# A vígjáték-periódus'''''


When it all seemed over, the genre had its last upswing with the so-called Twilight Spaghettis, dead-serious, very stylish and melancholic westerns, glorifying (and mourning) both the end of the genre as well as the decay of the Italian industry of genre movies. The films were partly shot in the – by then ramshackle - western towns of the Roman studios that had produced dozens of westerns each year in the previous decade. Two of the best twilight spaghettis are Michele Lupo’s [[California]], with Giuliano Gemma, one of Italy’s first and biggest stars of the genre, and [[Keoma]], made by the prolific director Enzo G. Castellari, and starring Franco Nero, who had played Django one decade earlier.
1970-ben [[Enzo Barboni]] – aki Corbucci operatőre volt a Django stábjában– elkészítette Az ördög jobb és bal kezét (Lo chiamavano Trinità, 1970). Ami korábban paródia volt, az most slapstick-humorrá változott, a film pedig hatalmas sikert aratott, szerte a világon. Ezen felül egy kisebb aranykorszak kezdetét is elhozta, mely nem kizárólag a spagettiwesterneket, hanem úgy általában az olasz filmipart érintette. Számtalan western-komédia készült, a legismertebbek [[Terence Hill]] és [[Bud Spencer]] főszereplésével, akik gyorsan nemzetközi sztárok lettek. Bár a spagettiwestern rajongói általában nem szeretik annyira a komédiákat, a Trinity-filmek kifejezetten szórakoztatóak voltak. Az ördög jobb és bal keze 2 ([[Continuavano a chiamarlo Trinità|...Continuavano a chiamarlo Trinità]], 1971) a bemutatásakor a legsikeresebb olasz westernnek számított. A [[Tonino Valerii]] által rendezett Nevem: Senki ([[Mio nome è Nessuno, Il|Il mio nome è Nessuno]], 1973) álomszerű komikus mese a vadnyugat végéről.  


==Today==
A spagettiwestern elemeit több film is ötvözni próbálta a hongkongi harcművészeti filmek jellemző motívumaival. A keleti sztárok szerepeltetésével is erősített filmekből végül egy sem lett igazi klasszikus. A hetvenes évek western-komédiák dominálta első felében több komoly western is napvilágot látott. Corbucci elkészítette az Egy kincskereső Mexikóbant ([[Companeros]], 1970), mely sajátos továbbgondolása a Zsoldosnak, míg Leone az Egy marék dinamit ([[Giù la testa]], 1971) című filmjével a korábbiaktól eltérően közelített a politikai témájú westernekhez.


A new generation of film makers, represented by the likes of [http://www.tarantino.info Quentin Tarantino] and [http://www.robert-rodriguez.info Robert Rodriguez] have rediscovered and embraced the genre, introducing story elements in their own film scripts and developing a visual style that was influenced by the Italians maestros from the sixties. At the same time veteran film makers like Martin Scorsese, Steven Spielberg and of course Clint Eastwood have confirmed their great admiration for Sergio Leone, who is now universally recognized as one of the greatest film makers who ever lived. [[Ennio Morricone]] received an '''''honorary Acadamy Award''''' in 2007, for ‘his magnificent and multifaceted contributions to the art of film music’. Clint Eastwood stood next to him at the ceremony. Both men had met two days earlier, for the first in 40 years, at a reception. The introduction of the DVD has meant a lot for the genre too. For the first time new generations could see those films in their full widescreen beauty, and although there still are things to desire, the most important films are now available on DVD.
'''''# Az alkony-spagettik'''''


This is the most recent version of our introduction page. You can still read two previous versions here: [[Introduction (previous version)]]
Amikor már úgy tűnt, leáldozott az alműfajnak, az ún. alkony spagettikkel (angolul: Twilight Spaghetti) még egyszer utoljára megélénkült az olasz vadnyugat. Ezek a filmek komolyak, nagyon stílusosak és melankolikusak. Egyszerre dicsőítették és siratták a filmtípus végét, illetve az olasz zsánerfilmek hanyatlását. A legjobb alkony-spagettik közé tartozik Michael Lupo [[California]] (1977) című alkotása, Giuliano Gemmával a főszerepben. A másik pedig a [[Keoma]] (1976), amit [[Enzo G. Castellari]] rendezett, a címszerepben az előző évtizedben Djangót játszó Franco Neróval.


==Napjainkban==


Recommended next steps: check out our [[Essential Top 20 Films|Top 20]], our [[Alternative Top 20|Alternative Top 20]] or our [[Staff favorites]] for some inspiration.
Az olyan veterán rendezők, mint Martin Scorsese, Steven Spielberg vagy Clint Eastwood rendre kifejezték a rajongásukat és tiszteletüket Sergio Leone iránt, akit ma már minden idők egyik legnagyobb filmkészítőjeként univerzálisan is elismernek. [[Quentin Tarantino's Top 20 favorite Spaghetti Westerns|Quentin Tarantino]] és Robert Rodriguez hatására a filmesek újabb generiácói is felfedezték maguknak az alműjfat. Az olasz maestrók ihlette vizuális stílus a jellegzetes forgatókönyvírói elemek sokaknál visszaköszönnek. Ennio Morriconét az Amerikai Filmakadémia 2007-ben „a filmzene művészetében végzett csodálatos és sokrétű közreműködéséért” életműdíjjal jutalmazta. A díjátadón Clint Eastwood állt mellette, akivel két nappal azelőtt találkoztak, közel 40 év után. A DVD mint új filmhordozó elterjedése is sokat jelentett az alműfajnak. Újabb és újabb generációk fedezhetik fel maguknak ezeket a filmeket, végre a szépségükhöz méltó minőségben. Bár a paletta még távolról sem teljes, a legfontosabb filmek már elérhetők a különféle kiadású lemezeken.


Ez a legfrissebb verziója a bevezető oldalunknak. Az előző verziókat még elolvashatod itt:


--By [[User:Scherpschutter|Scherpschutter]] & [[User:Lindberg|Lindberg]]
Következő lépésként: kedvcsinálóként fusd át a [[Essential Top 20 Films|Top 20]], az [[Alternative Top 20|Alternatív Top 20]] és a [[Staff favorites|Szerkesztők kedvencei]] listáinkat is.
 
 
 
--By [[User:Scherpschutter|Scherpschutter]] & [[User:Lindberg|Lindberg]], hungarian translation by Huber Zoltan.




[[Category:Articles]]
[[Category:Articles]]
__NOTOC__
__NOTOC__

Latest revision as of 10:04, 12 March 2020

Köszöntünk a KEZDŐK SPAGETTIWESTERN KALAUZA bevezető oldalon! Ha csak most ismerkedsz a műfajjal és elveszve érzed magad a rengeteg filmcím és nyomasztóan soknak tűnő információ között, kezdd itt a böngészést!

Sidebar27.jpg

Sidebar8.jpg

Sidebar14.jpg

Sidebar3b.jpg

Sidebar19.jpg

Sidebar5.jpg

Sidebar11.jpg

Sidebar18.jpg

Sidebar2.jpg

Sidebar10.jpg

Sidebar9.jpg

Sidebar1.jpg

Mi a spagettiwestern?

A legtöbben úgy vélik, a zsáner felvirágzása Sergio Leone Egy maréknyi dollárért (Per un pugno di dollari, 1964) című filmjével indult, mely egy japán szamuráj film, A testőr (Yojimbo, Akira Kurosawa, 1961) sajátos adaptációja. Olaszországban azonban már Leone áttörő sikere előtt is készültek westernek, sőt, az olaszok nem is az elsők voltak, akik a hatvanas évek Európájában vadnyugati filmeket gyártottak. Németországban jó néhány roppant népszerű, Karl May művei alapján készült western készült.

Az azonban kétségtelen, hogy Sergio Leone volt az a rendező, aki első westernjével és annak két folytatásával önálló stílust és hangvételt teremtve szinte egymaga határozta meg a spagettiwestern alműfaját. A Pár dollárral többért (Per qualche dollaro in più, 1965) és az Il buono, il brutto, il cattivo (The Good, the Bad & the Ugly, 1966) című filmeket az elsővel együtt „Dollár-trilógia” néven szokás emlegetni. Leone filmjeiben a vadnyugat poros pusztaság, süvöltő széllel, vézna, éhenkórász kutyákkal és gonosztevőket idézően mocskos, cinikus hősökkel.

E három film zenéjét Ennio Morricone komponálta. A Maestro dallamai legalább annyira szokatlanok, mint Leone képei: a trombita, hárfa és elektronikus gitár mellett fütyülést, ostorcsattogást, illetve pisztoly hangját is hozzákeverte a zenéhez. Egy kritikus úgy jellemezte ezt a megoldást, „mintha egy csörgőkígyó lenne a dobszerelésben”. Morricone több mint 30 olasz westernhez komponált zenét, munkássága nagyban hozzájárult a zsáner sikeréhez.

A spagettiwesternek általában jóval akcióorientáltabbak az amerikai társaiknál. A kevés párbeszéd és az intenzív, az egyes karaktereket jellemző zenehasználat miatt e filmek gyakran operaszerű hatást keltenek. A westerneket korábban is nevezték „lóoperának”, de ahogyan a neves teoretikus, Christopher Frayling is rámutatott, az olasz westernekre volt szükség ahhoz, hogy az operaszerűség valódi jelentést nyerjen.

A spagettiwesternek többsége meglehetősen erőszakos, sok közülük fennakadt a cenzúra hálóján. Emiatt sokszor megvágták, vagy egyes országokban akár be is tiltották őket. Számos spagettiwestern az amerikai-mexikói határon játszódik, ezek többsége szadista, harsány mexikói banditákat is felvonultat. A polgárháború és annak társadalmi következményei szintén kedvelt hátterek. Az olyan jellegzetesen amerikai nevek helyett, mint Will Kane vagy Ethan Edwards, az olasz westernhősök olyan szokatlan, néha egészen bizarr neveket viseltek, mint Ringo, Sartana, Sabata, Johnny Oro, Arizona Colt, vagy az ikonikus Django.

Olaszország erősen katolikus, ami szintén hatást gyakorolt a névválasztásra (olyan figurákkal is találkozhatunk, akiket a Hallelujah, Temető, Szentháromság, vagy Szenteltvíz Joe elnevezések olasz megfelelőivel illették). A vizuális megoldások gyakran szintén sokat merítettek az egyházi hagyományból, legyen szó keresztre feszítésről, az utolsó vacsoráról, vagy az ecce homo-ról. Giulio Questi szürreális látomása, az A Se sei vivo spara (1967) hőse például egy poros kisvárosban az Ítéletnap egy sajátos változatát kénytelen átélni. A spagettiwesternek külső jeleneteit – főként a relatíve nagyobb költségvetéssel készültek esetében – Spanyolországban vették fel. Az almeríai Tabernas-sivatag (Andalúzia), a Madridhoz közeli Colmenar Viejo és a Hoyo de Manzavares voltak a legnépszerűbb forgatási helyszínek. Olaszországban Lazio tartománya (Róma szomszédos területe) volt a legkedveltebb. Néhány spagettiwestern az Alpokban, Észak Afrikában, vagy Izraelben forgott. A belső jelenetek általában a Cinecitta vagy az Elios nevű római stúdiók westernfalvaiban készültek. Az Elios stúdiókban egy mexikói városka díszletei is álltak.

Egy kis történelem

# A korai idők

A western mindig is népszerűnek számított Olaszországban. Mivel a II. világháború alatt a fasiszta kormány utasítására száműzték az amerikai filmeket az olasz mozikból, a közönséget igényeit kiszolgálandó olyan filmek készültek, mint az 1942-es Il Fanciullo del West (a rendező Giorgio Ferroni később, a spagettiwestern aranykorában több filmet is készített). Később, a hatvanas évek elejére a western az amerikai és az európai mozikban is visszaszorulóban volt. A műfaj népszerűsége Hollywoodban csökkent, a cowboyos történetek a tengerentúlon inkább a televízió képernyőjén bukkantak fel.

A már említett Karl May-filmek kulturálisan és gazdaságilag is előkészítették a terepet a nagyobb szabású európai westernek számára. A korai olasz darabok még az amerikai B-filmek hatását keltették olyan stáblistával, ahol mindenki amerikai hangzású álnevek mögé rejtőzött. Kiváló példa erre a Leone Egy maréknyi dollárért című filmjével párhuzamosan készült Le pistole non discutono (1964). Míg Leone újradefiniálta a western zsánerét, Mario Caiano rendező egy klasszikus történetet mesélt el Pat Garret sheriffről. Caiano egy idősebb amerikaival forgatott (Rod Cameron), Leone azonban egy fiatal televíziós színészt választott, akit Clint Eastwoodnak hívtak.

Az ekkor még gyerekcipőben járó spagettiwestern az amerikai és olasz hatások vegyítésével próbálkozott. Kiváló példa Duccio Tessari két Ringo-filmje, a Pisztolyt Ringónak (Una Pistola per Ringo, 1695) és a Ringo visszatér (Il ritorno di Ringo, 1965), mindkettő Giuliano Gemmaval, Olaszország első nagy spagettiwestern-sztárjával a főszerepben. Leone eközben még Bob Robertson néven jegyezte az Egy maréknyi dollárért nemzetközi változatát. Az első olasz, aki a saját nevén rendezte westernjét, Sergio Corbucci volt. Ez a film a Minnesota Clay (1965) volt.

# Az aranyévek: 1966-1968

E rövidke időszakban készült filmek többsége klasszikussá vált. Leone 1966-ban elkészítette A Jó, a Rossz és a Csúfot, melyet sokan az abszolút spagettiwesternnek és az alműfaj legjobbjának tartanak. Egy másik fontos mérföldkő Sergio Corbucci Django című filmje (a rendezőt "a másik” Sergióként is szokás emlegetni). A Django a bosszúfilmek prototípusává vált és számos olyan követőt ihletett, melynek ott szerepelt a „Django” név a címében. 1968-ban e két rendező újabb remekművekkel gazdagította az alzsánert. Leone leforgatta a legendás Volt egyszer egy vadnyugatot (C'era una volta il West), az első olyan spagettiwesternt, melyet már a legkomolyabb kritikusok is elismertek. Corbucci pedig elkészítette letaglózó erejű látomását, A halál csöndjét (Grande silenzio). A végig hóban játszódó film megszegi az összes műfaji szabályt, többek között azt a klisét is, hogy a westernben mindig a jók győznek.

A korszak egy másik nagy alkotója, Sergio Sollima (a „harmadik” Sergio) az egyik legintellektuálisabb, politikailag elhivatott western-rendezőnek bizonyult. A Dollár-trilógia két epizódjában is feltűnő Lee van Cleef főszereplésével készült sikere, A nagy leszámolás (La Resa dei Conti, 1966) egyszerre beszél a társadalmi osztályok belső harcairól, illetve dekonstruálja fegyverforgató mítoszát. Következő filmje, a Faccia a faccia (1967) egy new england-i egyetemi professzorról szó, aki – miután délre utazik és túszul ejtik – kénytelen felfedezni a saját erőszakos ösztöneit. A professzort alakító Gian Maria Volonté szintén Leone-veterán, a banditát pedig a népszerű kubai-amerikai színész, Tomas Milian alakítja.

Volonté felbukkant Damiano Damiani a Golyó a tábornoknak (Quién sabe?, 1966) című filmjében is. Ez később egy sor Mexikóban, az ottani forradalmak idején játszódó politikai westernt ihletett, melyeket „zapata westernnek” (vagy néhol tortillawesternnek) neveznek. Tomas Milian több ilyen zapatában is felbukkant, a legtöbbször olyan figuraként, aki mexikói farmerből lesz a forradalom elkötelezett támogatója. A színész a szegénység és a forradalom szimbóluma lett.

A gyakran barokkos stílusú olasz zapatákat az amerikai viszonyoknál természetesen jobban foglalkoztatták az európai politikai fejlemények. A hatvanas években a marxista ideák futótűzként terjedtek az európai értelmiség köreiben (főként a mediterrán országokban). Ezek a westernek a forradalommal, kapitalizmussal és osztályharccal kapcsolatos nézetekre reflektáltak. Mivel az áltagos spagettiwesternekhez képest jóval kifinomultabbak voltak, sikeresek voltak, különösen a lázadó ideákra fogékony diákság körében. E filmek nem mellesleg a harmadik világ országait is meghódították. A zapaták legjobbjai közé Gulio Petroni Tepepa, illetve Sergio Corbucci Zsoldos (Il Mercenario) című filmjei szokás sorolni, mindkettőt 1968-ban mutatták be. 1969-től aztán lassú hanyatlásnak indult a spagettiwestern. A paródiával történő kísérletezés már korábban jellemző volt, mely a James Bond-filmekre adott válaszként is nézhető Sartana- és Sabata-filmeknél egyre látványosabbá vált.

# A vígjáték-periódus

1970-ben Enzo Barboni – aki Corbucci operatőre volt a Django stábjában– elkészítette Az ördög jobb és bal kezét (Lo chiamavano Trinità, 1970). Ami korábban paródia volt, az most slapstick-humorrá változott, a film pedig hatalmas sikert aratott, szerte a világon. Ezen felül egy kisebb aranykorszak kezdetét is elhozta, mely nem kizárólag a spagettiwesterneket, hanem úgy általában az olasz filmipart érintette. Számtalan western-komédia készült, a legismertebbek Terence Hill és Bud Spencer főszereplésével, akik gyorsan nemzetközi sztárok lettek. Bár a spagettiwestern rajongói általában nem szeretik annyira a komédiákat, a Trinity-filmek kifejezetten szórakoztatóak voltak. Az ördög jobb és bal keze 2 (...Continuavano a chiamarlo Trinità, 1971) a bemutatásakor a legsikeresebb olasz westernnek számított. A Tonino Valerii által rendezett Nevem: Senki (Il mio nome è Nessuno, 1973) álomszerű komikus mese a vadnyugat végéről.

A spagettiwestern elemeit több film is ötvözni próbálta a hongkongi harcművészeti filmek jellemző motívumaival. A keleti sztárok szerepeltetésével is erősített filmekből végül egy sem lett igazi klasszikus. A hetvenes évek western-komédiák dominálta első felében több komoly western is napvilágot látott. Corbucci elkészítette az Egy kincskereső Mexikóbant (Companeros, 1970), mely sajátos továbbgondolása a Zsoldosnak, míg Leone az Egy marék dinamit (Giù la testa, 1971) című filmjével a korábbiaktól eltérően közelített a politikai témájú westernekhez.

# Az alkony-spagettik

Amikor már úgy tűnt, leáldozott az alműfajnak, az ún. alkony spagettikkel (angolul: Twilight Spaghetti) még egyszer utoljára megélénkült az olasz vadnyugat. Ezek a filmek komolyak, nagyon stílusosak és melankolikusak. Egyszerre dicsőítették és siratták a filmtípus végét, illetve az olasz zsánerfilmek hanyatlását. A legjobb alkony-spagettik közé tartozik Michael Lupo California (1977) című alkotása, Giuliano Gemmával a főszerepben. A másik pedig a Keoma (1976), amit Enzo G. Castellari rendezett, a címszerepben az előző évtizedben Djangót játszó Franco Neróval.

Napjainkban

Az olyan veterán rendezők, mint Martin Scorsese, Steven Spielberg vagy Clint Eastwood rendre kifejezték a rajongásukat és tiszteletüket Sergio Leone iránt, akit ma már minden idők egyik legnagyobb filmkészítőjeként univerzálisan is elismernek. Quentin Tarantino és Robert Rodriguez hatására a filmesek újabb generiácói is felfedezték maguknak az alműjfat. Az olasz maestrók ihlette vizuális stílus a jellegzetes forgatókönyvírói elemek sokaknál visszaköszönnek. Ennio Morriconét az Amerikai Filmakadémia 2007-ben „a filmzene művészetében végzett csodálatos és sokrétű közreműködéséért” életműdíjjal jutalmazta. A díjátadón Clint Eastwood állt mellette, akivel két nappal azelőtt találkoztak, közel 40 év után. A DVD mint új filmhordozó elterjedése is sokat jelentett az alműfajnak. Újabb és újabb generációk fedezhetik fel maguknak ezeket a filmeket, végre a szépségükhöz méltó minőségben. Bár a paletta még távolról sem teljes, a legfontosabb filmek már elérhetők a különféle kiadású lemezeken.

Ez a legfrissebb verziója a bevezető oldalunknak. Az előző verziókat még elolvashatod itt:

Következő lépésként: kedvcsinálóként fusd át a Top 20, az Alternatív Top 20 és a Szerkesztők kedvencei listáinkat is.


--By Scherpschutter & Lindberg, hungarian translation by Huber Zoltan.

Retrieved from "https://www.spaghetti-western.net/index.php?title=Bevezetés&oldid=115237"
Cookies help us deliver our services. By using our services, you agree to our use of cookies.
More information